Sziasztok!^^
Remegve, görcsölő hassal írtam meg ezt a részt, úgyhogy előfordulhatnak benne félregépelések.:"D Te jó ég, úgy izgulok, hogy mit szóltok hozzá... Igazából nem akarok többet írni ide, hiszen úgyis kiderül, amit mondani akarok, ha elolvassátok ezt a rész.ouo Jó szórakozást!^^ Ehh, most már kiposztolom, hátha akkor végre megnyugszom.:"D
Ahogy hazaérek, és meghallom apát, ahogy a hálószobában gitározgat, szívem a torkomban kezd dobogni. Igaz, minél később szeretnék neki beszámolni az érzéseimről, de tudom, nem érdemes tovább halogatnom. Tudom, hogy Adam is számít rám, és ezt egy SMS-ben is közli velem.
,,Ügyes legyél, nagylány! Tudod, hogy itt vagyok, ha nem jól sülnek el a dolgok, de olyan nincs. Csak pozitív végkimenetele lehet akkor is, ha elutasít, és akkor is, ha... Szóval... Majd számolj be mindenről, oké?:)"
Akkor látom meg az üzenetet, mikor belépek a bejárati ajtón. Egy apró mosolyt csak az arcomra, és némi erőt ahhoz, hogy beszéljek. Úgy döntök, egyenlőre csak a számot adom meg apának, aztán elmondom neki azt, hogy én tulajdonképpen nem is úgy tekintek rá, mint nevelőmre. Bekopogok hozzá, ő pedig abban a pillanatban lerakja a gitárt, és elém lépked. Kezeivel bénán hadonászik, nagy valószínűséggel hezitál, hogy megöleljen-e, vagy sem. Végül nem teszi meg, csak kedvesen mosolyog rám.
- Hogy érezted magad? - érdeklődik kedvesen.
- Jól - biccentek, majd sóhajtok. - Felhívtam apát.
Arcáról lehervad a mosoly, a rémület és az aggodalom érzete cserél vele helyet.
- Elmehetsz? - kérdi óvatosan.
Bólintok, és lesütve a szemem átnyújtom neki a kis lapot, amelyre korábban felírtam édesapám számát. Remegő kézzel elveszi tőlem, majd némi habozás után így szól:
- Nem tudom, mit rontottam el. Mindent meg akartam tenni neked... Nem célom, hogy megnehezítsem, ezeket most nem azért mondom. De azt tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak, és emlékezni fogok rád akkor is, mikor már igazi családom lesz, valódi gyerekekkel. Ha képes leszek bárkit is jobban a magaménak tudni, mint téged.
Félve ráemelem elfátyolosodott tekintetem. Komoly arccal néz vissza rám, ám szeméből mégis süt az elkeseredettség. Egy darabig így állunk egymás előtt, egymást határozottan pásztázva. Minden porcikám remeg, érzem, hogy nem várhatok tovább. Mielőtt azonban szóra nyitnám a szám, ő megfordul, és vonul vissza a gitárjáért.
- Mike! - kiáltom, majd elhalóbb hangon megismétlem: - Mike...
Apa megfordul, arcán értetlenség fut végig, majd enyhe rémület. Még sosem szólítottam a nevén.
- Kérlek, hadd hívjalak most Mike-nak! Úgy talán kevésbé lesz fájdalmas számomra, amit mondani fogok.
Mike bólint, könnyezni kezdek. Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek; így próbálok megnyugodni, és összekaparni a szanaszét heverő gondolataimat, melyeket most tisztán és érthetően kell közölnöm. Leülök az ágyára, ő pedig érdeklődő tekintettel mellém helyezkedik.
- Mike, te... Olyan tökéletes vagy...
- Nem vagyok! - szól közbe hevesen, ellentmondást nem tűrő hangom, de én a fejemet ingatom.
- De az vagy. Bár ne lennél! - mondom csendesen.
- Ne mondd ezt, mert nagyobb bűntudatom lesz annál, mint ami így is van.
Hangja remeg. Arca oly letisztult, hogy egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy neki bármi miatt is kéne bűntudatot éreznie.
- Szóval tökéletes vagy. És kérlek, amiket most mondok, ne a lányodtól halld, hanem egy nőtől, aki legalább harminc éves. Kérlek!
Mike egy darabig habozik, majd bólint. Látszik, hogy semmit sem ért. Talán - bár némi félelemmel - valami gyerekes játéknak gondolja ezt a beszélgetést. Bár ő engem sosem nézett le, most mégis úgy érzem, hogy próbál lenézni. Fél, hogy amiket neki mondok, ártalmasak mindkettőnkre nézve. Azok is, ezt nem tagadhatom. De ahogy apa... Mike sötétbarna szemébe fúrom tekintetem, elhal minden körülöttem. Csak arra tudok gondolni, hogy el kell mondanom. Talán ezzel mindennek vége lesz... De tudnia kell. Mély levegőt veszek ismét, és a lehető leghatározottabban folytatom.
- Mike... Én... Régóta csodállak. Csodálatos ember vagy, hatalmas szívvel, lélekkel és emberséggel. A példaképemnek kéne, hogy legyél, de... - ismét egy nagyot sóhajtok, és tekintetébe ásom magam -, de nekem annál sokkal több vagy.
Egyre inkább elenyészik bizonyosságom, az ájulás kerülget. Ezt Mike is látja rajtam, kezét óvatosan vállamra helyezi. Érintésébe beleremegek, de mégis... Feltölt, és ez új erőt ad a folytatáshoz.
- Mike, én... Én... Sze...
- Ne mondd ki! - teszi Mike ujjait óvatosan, mégis határozottan félig nyitott ajkaimra. Zavartan lenyelem a szavakat. - Ez a férfiak dolga - biccent, és folytatja. - Angel... Rettenetesen szégyellem magam. Régóta küzdök ezzel a gondolattal, később érzéssel, de én is beléd szerettem.
Körülöttem megfordul a világ. Jól hallottam, amit mondott?
- A dalt... Tudod, amiről faggattál! Neked, illetve rólad írtam. Akkor még magam sem tudtam. Féltem, visszakoztam a gondolattal. A lányom vagy. Ezt nem tehetem meg. De most is... Most, hogy itt ülsz előttem... Olyan nagy a kísértés.
Tekintetét zavartan leszegezi, nem mer a szemembe nézni.
- Csókolj meg! - kérem, talán meggondolatlanul, de őszintén. - Én kérlek meg rá! Már oly régóta vágyom rá. És most végre kimondhatom, mit szeretnék. Azt szeretném, hogy megcsókolj.
Mike egy darabig mozdulatlanul, ledermedve ül előttem, majd arcom tenyerei közé veszi, és egy lágy csókot lehel a számra. Először csak ajkaink találkoznak, majd nyelveink is. Olyan puhán, olyan finoman csinálja ezt, mintha valami porcelán lennék, amire vigyázni kell. Eszembe jut a porcelánszív, majd elhessegetem gondolatát. Adam biztatott, én elmondtam Mike-nak, és most végre karjai közt vagyok remegve, szinte könnyezve az örömtől.
Már percek óta faljuk egymás ajkát. Illata beivódott elmémbe, a bűn gondolata lassan szertefoszlik. Szeret engem! Hiszen szeret! Életem legszebb pillanata. Oly elvakultan imádom most őt, hogy az sem zavar, hogy lassan lefektet az ágyra. Ő fölém emelkedik, és a nyakamat kezdi csókolgatni. Lehunyom a szemem, a mérhetetlen élvezet kompenzálja azt, hogy ez csiklandós számomra, és ahol megérint, minden porcikám bizsereg. Mike most ajkaival hasamnál vándorol. Úgy érzem, bármit megengednék neki. Ő azonban mikor szájával a mellemhez ér, és ujjaival nadrágon keresztül lent kezd izgatni, zavartan elhajol tőlem, és az ágy mellé ugrik.
- Úristen, mi a szart csinálok? - kérdezi, talán magától, és arcát kezébe temeti.
Felülök az ágyon, és értetlenül meredek rá.
- Meg akartam tenni. Érted? Le akartalak fektetni! Milyen ember vagyok én? - néz rám könnyes szemekkel.
- Nagyszerű ember vagy... - motyogom.
- Ne hazudj! Szörnyű ember vagyok. A lányom vagy. Ezt nem tehetem meg - kiabál, magából teljesen kikelve. Még sosem láttam ilyennek.
- Én akartam - konstatálom halkan, szinte suttogva.
- Az a baj, hogy én jobban akartam. De nem lehet. Van bennem annyi erkölcs, hogy nem teszem meg.
- Teszek az erkölcsre! - kiáltom én is, fennhangon. - Hisz' szeretlek, érted? Én így nem tudok tovább élni, ezzel a tudattal, a lányodként.
Mike leszegezett szemekkel leül, majd vállamra téve kezeit, mélyen tekintetembe fúrva pillantását így szól:
- Menj el apádhoz!
- Tessék? - hőkölök hátra döbbenten. Nem hiszek a fülemnek.
- Mindkettőnknek így lesz a legjobb - motyogja.
- Nem, nem, nem! - rázom a fejem hevesen. - Így maximum csak neked lesz jobb! Én tényleg szeretlek! Nem hiszed el?
- Nem akarom elhinni. Ahogy azt sem, hogy én is szeretlek. El akarok tőled távolodni, amennyire lehet - mondja komolyan és határozottan. Szavai ismerősen csengenek. Adam is ugyanezeket mondta nekem...
- Meghátrálsz? - kérdem mérgesen.
- Meghátrálok - biccent. - Ki tudja, máskor lesz-e bennem annyi önuralom, hogy tudjak neked nemet mondani...
- Hát ne mondj nemet! Feküdjünk le, ha azt szeretnéd! Érted bármit megtennék! - kiabálom, sírás közeli állapotban, és magamból kikelve tépem le magamról a pólómat. - Itt vagyok!
- Mit csinálsz? Vedd vissza a felsőd! - kér meg Mike kissé felhergelten. - Holnap felhívom apádat. Ma már késő van. Menj aludni! Pihend ki magad! Lehet, hogy holnap találkozunk utoljára.
Kíméletlenül vágja hozzám a szavakat olyan egyszerűen, mintha csak épp a mai időjárást taglalná. Én azonban nem akarok erről tudomást venni. Zokogni kezdek. Nem jön hozzám megvígasztalni, csak kilép a szoba ajtaján, és becsapja maga mögött. Sosem éreztem magam ennyire megalázva...