1. Az illatok

Első sorban szeretném megköszönni, annak a drága tíz féliratkozómnak, akik bizalmat szavaztak nekem, másodszor pedig közölném, hogy a design csupán ideiglenes, a rendesre még egy darabig várni kell, de egyenlőre szerintem ez is megteszi.c: Jó szórakozást kívánok az első fejezethez!^^

 Egy átlagos reggelnek indul ez is, mint a többi. Felkelek, megmosakszom, felöltözöm, és lényegében már indulnék is, ha Mike, illetve apa nem tömne belém egy adag müzlit indulás előtt.

 - Személyes véleményem szerint a reggeli a legértelmetlenebb étkezés - jelentem ki, és unott arccal levágódom az asztalhoz. Meg egyébként sem szeretek enni.

 - Szóval feleslegesen veszem itt neked a drága müzlit? - kérdi apa, tettetett sértődöttséggel.

 - Mintha ez akkora probléma lenne számodra - vigyorgok pimaszul.

 - Ne légy szemtelen! - mondja mérgesen, én pedig megkomolyodom, és elnézést kérek. Néha elfelejtek hálásnak lenni, pedig lenne rá okom.

 Amint nagy nehezen megeszem a reggelim, két puszival búcsúzom, mire megcsap jellegzetes parfüm illata, amit addig észre sem vettem. Kicsit zavarba is jövök egy pillanatra, de aztán elhessegetve gondolataimat, elindulok iskolába.

 A gimnázium nem túl kedves hely számomra, és nem csak a tanulás miatt. Nincsenek barátaim, nevelőapukám népszerűsége miatt kiközösítettek, mondván, hogy nagy az arcom. Csupán egy fiúval vagyok jóban.

 - Szia, Adam! - köszönök neki boldogan. Még a gimi bejárata előtt ácsorgott, és engem várt.

 - Jóó reggölt! - biccent ,,viccesen", majd belépünk az épületbe, amely viszonylag nagy, és egészen mutatós. Csupán az oda járó lánydiákok rondítják a folyosókat.

 - Hogy telt a hétvégéd? - fordul felém hirtelen Adam, mert szokatlanul nagy a csend köztünk. Kicsit elkalandoztak gondolataim, mert eszembe jutott apukám kölnijének illata, és hogy mennyire zavarba jöttem tőle, ami valljuk be... Nem egy megszokott helyzet.

 - Unalmasan - vonom meg a vállam.

 - Mi van veled, Angie? Máskor nem vagy ilyen szűkszavú. Sőt, mi több! Alig lehet befogni a szádat - bokszol bele a vállamba vigyorogva, ahogy szokott, de én ellököm a kezét.

 - Most ne! - kérem, mire igencsak meglepődik. Valójában én sem értem a reakciómat.

 - Hát oké - vonja meg a vállát, és elsétál mellettem.

 Rosszul esik, hogy így viselkedtem vele szemben, de valahogy láttam rajta, hogy meglepettségen kívül nagyobb traumát nem okoztam neki, és körülbelül fél óra múlva már el is fogja felejteni. Erre jók - ha másra nem is - a fiú barátok.

 Az órák úgy telnek, mint máskor, és a magánéleti, illetve társadalmi problémáim is a megszokottak. A plázacicák néha ideszólnak, a hímneműek pedig nem igazán törődnek a jelenlétemmel. Adam legtöbbször megvéd ha úgy adódik, méghozzá nem is rosszul, de akkor jön az a tipikus ,,Adam a kiskutyám", ami szerintünk annyira gyerekes, hogy leginkább csak nevetünk rajta. Néha úgy is érzem magam, mint egy kívülálló személy, aki csupán a névsorban szerepel, és van számára egy üres hely az egyik padban. Kezdem megszokni, azonban ez a nap még a szokásosnál is csendesebben és unalmasabban telik. Magam sem értem, miért van ilyen nyomott hangulatom.

 Hazaérve apát a konyhában találom, ahogy éppen valami extra különleges francia recepttel küszködik. Nem főz rosszul, de mikor valami újdonságot akar belevinni a dolgokba, akkor legtöbbször mindig félresikerülnek az ételek, és én iszom meg a levét, mert a nagy részét nekem kell megennem, ugyanis apa nincs túl sokszor itthon a zenekara miatt.

 - Szia, Angie! Milyen volt az iskolában? - néz rám kedvesen, én pedig szinte kísértést érzek arra, hogy megöleljem, és beszívjam illatát annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális dolog.

 Végül mégis odamegyek, és hátulról átkarolva belefúrom orrom a pólójába.

 - Mi ez a nagy szeretet így hirtelen? - röhög.

 - Jó illatod van - felelem őszintén. 

 Apa eltol magától. Belenézek nagy, barna szemeibe, és érzem, hogy a zavar eluralkodik rajtam. Most bizonyára teljesen hülyének néz.

 - Köszi - nevet fel meglepetten. - Neked is!

 Elengedem, és hátratántorgok néhány lépést. Még sosem tengett így túl bennem a vágy, hogy érezni akarom apa illatát. Rémült vagyok, nem merek beszélni.

 - Menj tanulni! - kéri kedvesen, én pedig engedelmesen bólintok, és besietek a szobámba.