2015. március 21., szombat

8. Szembesülés

Először is, köszönöm ezt a harminc feliratkozót, hogy ilyen rövid idő alatt összegyűltetek! Ez számomra egészen hihetetlen, és mérhetetlenül hálás is vagyok miatta.:3 Aztán. Elnézésért esedezem, amiért két hét után is csak ilyen rövid résszel tudok jelentkezni! Mentségem nincs, egyszerűen csak ihlet hiányában voltam, aztán végül nem akartam magam ráerőszakolni az írásra, mert abból nem sülne ki jó.:3 No, de most itt vagyok, és itt az új rész is.^^ Jó szórakozást hozzá!

 Eddig a csalódásoktól rettegtem, és most csupán a szerelem gondolatától jön rám a hidegrázás. Nem. Az egyszerűen nem történhet meg, hogy a saját apám iránt többet érezzek, mint atyai szeretet. Ha mégis így alakulnának a dolgok, meg kéne ölnöm magam. Lehunyom a szemem, próbálom elnyomni rémséges gondolataimat, és az órára koncentrálni. Ám most felerősödik minden, ami a napokban történt. Az illatok, a tekintete, a kedvessége, az odafigyelése és az a semmihez nem hasonlítható végtelen szeretete, mellyel engem nevel, óv, és ha úgy adódnak a dolgok, ölel. Az ölelésébe beleborzongtam, és ebben a pillanatban már a gondolatába is. Egyik pillanatról a másikra könnyezni kezdek. Fékezhetetlen sírógörcs kerülget, így gyorsan fellendítem a karom.
 - Tessék! - szólít fel Henrik tanár úr.
 - Ki-kimehetek a mosdóba? Nem érzem túl jól magam... - motyogom, összeszorított ajkaim között.
 A tanár csak biccent, én pedig sebesen kiviharzok a mosdóba. Amint becsapom az egyik fülke ajtaját magam mögött, egyből elszakad a cérna, én pedig hangos zokogásba kezdek.
 Miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Miért kell nekem ennyire kepesztenem? Le kell állnom, mielőtt a dolgok súlyosabbak lesznek, még talán el tudom nyomni ezt az érzést. Csak félek, hogy minél inkább a saját magam útjába állok, annál inkább szükségem lesz rá, mint társra. Hiszen a tiltott gyümölcs mindenkit izgat... Vajon milyen ízű lehet? Ha belekóstolnék, én is csak a szenvedésbe harapnék. Nem is értem, most miért kell sírnom. Csak saját magam ellen küzdök, és úgyis mindig felülkerekedik rajtam, amit meg akarok akadályozni. Többet nem ölelhetem meg, nem szívhatom be illatát. Nem nézhetek a szemébe, mert akkor a bűntudat is eluralkodna rajtam. Most ismét lehunyom a szemem, és próbálok egyenletesen lélegezni. Nemsokára már csak könnyezek, és lassan az is abbamarad. Üresen meredek magam elé. Úgy ürítem ki szépen lassan az agyam, hogy a fülke sarkában lévő kis foltot bámulom. Ezt a módszert egyszer az interneten olvastam, de nem gondoltam volna, hogy valóban hatásos. Nemsokára olyannyira ellazulok, hogy fel sem tűnik, hogy kopogtatnak a fülke ajtaján. 
 - Nyitom! - szólok ki, és mikor lenyomom a kilincset, majd megpillantom Adam-et, ösztönösen visszazárom. De aztán újból kinyitom, és így szólok: - Mit keresel a női WC-ben?
 - Téged. Henrik tanár úr érted küldött, mert már egy jó ideje hiányzol az óráról. Kérte, hogy nézzem meg, hogy érzed magad. Én tudom, hogy nem vagy beteg, és azt is látom rajtad, hogy sírtál. Mi a baj? - kérdi felvont szemöldökkel.
 Leszegezett tekintettel mély levegőt veszek, majd csak ennyit mondok, halkan:
 - Semmi bajom.
 - Fiú vagyok, de hülye nem. Ha magánügy, azt is megértem, de ha nem, legalább csak hadd próbáljak meg segíteni!
 Kezével megfogja az állam, és óvatosan felemeli a fejem, így kénytelen vagyok a szemébe nézni. De én minduntalan próbálok kitérni tekintete elől, így inkább csak elnézek a válla felett.
 - Mondtam, hogy nincs semmi bajom. Illetve... Kissé bizonytalan vagyok néhány dologgal kapcsolatban, és most úgy felgyülemlett minden. Jól esett így kiadni magamból. De most már tényleg minden rendben. Komolyan, Adam! Én jól vagyok. És... Ha neked van valami problémád esetleg, számíthatsz rám!
 Elmosolyodok, Adam pedig beletörődve sóhajt, majd elengedi az állam. Látszik rajta, hogy nem hisz nekem. Van rá oka, jól ismer már. De nem szól, csak megvárja, amíg magamtól kilépek a fülkéből, megmosom az arcom, és együtt visszamegyünk az osztályterembe.
 - Jobban vagy? - kérdezi rögtön Henrik tanár úr.
 Bólintok, majd visszaülök a helyemre, és próbálok bekapcsolódni a tananyagba, már amennyire képes vagyok figyelni.
 Nemsokára kicsengetnek. Adam is, és én is hangtalanul ülünk a helyünkön. Ő a telefonján játszik valamit, én pedig csak a tollamat kattogtatom, és próbálom magam a legpozitívabb gondolatok felé terelgetni, ám ez szinte lehetetlennek bizonyul. Elvégre nem sok kell ahhoz, hogy szerelembe essek a saját apámba. És ahogyan nyomnám el, úgy erősödik meg ez a gondolat. Egyre inkább, mígnem minden kétségemet el nem tolja maga elől. És végül csak az önuralom és a remény marad, hogy ez nem történhet meg. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése