2015. április 24., péntek

10. Titkok

 Apa koncertre ment, én pedig az előszobában járkálok fel-alá. Már csak azt várom Adam-en kívül, hogy egy lyuk fejlődjön alattam a járásom mentén. Ad nemsokára be is nyit lihegve, látszik rajta, hogy rohant hozzám.
 - Mi a baj? Ki halt meg? Hol van Mike? Elájult? Vele lett valami?
 - Nem, nem, semmi baj! Illetve van baj... Azaz, semmi ilyesmi. Koncerten van, nyugalom! - nyugtatom remegő hanggal, és a karját megragadva kísérem el a kanapéig, majd leültetem.
 - Hát akkor miért hívtál ide? - kérdezi.
 - Izé... Igazából több dolog is közrejátszik abban, amiért fel vagyok hergelve - motyogom, magam elé meredve.
 - Mondjad már, baszd ki! - kéri Adam idegesen.
 - Oké... Szóval... Ehh. Tehát - köszörülöm a torkom.
 - Te szopatsz engem? - röhög fel Adam. - Az egész városon úgy rohantam át miattad.
 - Csak pár házzal arrébb laksz - nézek rá furán.
 - Jó, de na. Akkor is. Aggódom érted. Napok óta különös vagy. Nem lehet veled úgy beszélgetni, mint régen.
 Igaza van, ezen nincs mit tagadni. Mégis korainak érzem azt, hogy beszámoljak arról a különös gondolatról, hogy én beleszerettem a saját nevelőapámba, ezért csak egy sóhajtást követően ennyit mondok:
 - Tudom, hogy furcsa vagyok a napokban, az okát nem tudom, sajnálom - füllentek, a lehető legtermészetesebb arckifejezéssel. - Viszont ma megtudtam egy nagyon fontos dolgot, amit mindenképp el szeretnék neked mesélni.
 Adam keresztbe teszi a lábát, és érdeklődve beleássa a tekintetét az enyémbe. Szinte lyukat váj bennem ez, hogy ő mennyire figyel rám, mennyire fontos vagyok neki, én pedig hazudok. De mégis mit tehetnék? Nem állhatok csak úgy elé, hogy ,,Hé, haver! Asszem szeretem az apám.", pláne, hogy nem is vagyok benne még biztos. Egyszerűen csak... Fontosabb nekem, mint kéne.
 - Apa írt nekem egy levelet - sóhajtok.
 - Mike?
 - Nem. Az igazi - ingatom a fejem, mire Adam döbbenten ülőpózt vált, és előredől.
 - Mi van benne?
 - Nem tudom - vallom be, mire kínjában felröhög. - Nem néztem meg.
 - Szerintem te nem vagy normális. Más a helyedben már rég azon kattogna, vajon honnan írta neked, amit írt. Basszus, Angie! Hiszen fontos vagy neki! Miért nem nyitottad ki? Ha azt mondod, engem vártál vele, akkor én esküszöm, tökön szúrom magam...
 - Állj le, Adam, kérlek, és képzeld magad a helyembe! - kérem kissé idegesen. - Gondolj bele abba, hogy van egy jószívű nevelőapád, akit mindennél jobban... - itt egy pillanatra megakadok, és elsírom magam.
 Fogalmam sincs mi okból gyűltek könnyek a szemembe, de jó érzés kiadni magamból. Adam értetlenül ül előttem, majd egy rövid habozás után elém guggol, megragadja a kezem, és azt simogatva csitítgatni kezd.
 - Semmi gond, Angel, megértelek!
 ,,Dehogy érted..." - gondolom magamban, de nem mondom ki, csupán átkarolom, és a vállába sírom minden szégyenem.
 - Tudom, hogy már hozzászoktál ahhoz, hogy Mike vigyáz rád, és hogy fontos neked! Nem akartad megbántani, ez természetes, de nem érdekel téged, ki az igazi, biológiai édesapád? - kérdezi, mire eltolom magamtól, és letörlöm a könnyeimet.
 - Tudod, Adam... Én már magam sem tudom, mit akarok.
 - Amit a legjobbnak látsz. Tudod, hogy bennem megbízhatsz, ha bármi van - mosolyodik el, eltolva magától.
 Könnyes szemmel nézek rá. Mind a ketten guggolunk, egymás előtt. A tökéletes alkalom egy őszinte csókra, de nem kockáztatom meg. Pedig lehet, hogy most viszonozná is. 
 - Ad... - kezdem, ő pedig érdeklődve figyel. - Te mindent elmondasz nekem?
 - Nem - jelenti ki őszintén. - Bízom benned, de van olyan, amit senkinek sem mondanék el.
 - Oh... Értem... - motyogom zavartan, és érzem, a gyomrom hatalmas bukfenceket hány. Tehát mégsem bízik bennem. - Csak ennyit akartam. Köszönöm, hogy itt voltál, és megnyugtattál - biccentek tárgyilagosan, és felállok.
 Ő is felemelkedik, majd egy halk ,,Nincs mit" elmormolása után távozik. Mint aki itt sem volt. A szívem hevesen dobog; semmivel sem vagyok nyugodtabb. Nem mondtam el neki mindent, de ő is titkol valamit. Előlem mindenki titkol valamit. Mondhatni, hazugságban élek. Lerogyok a földre, és ismét zokogni kezdek. Egyedül vagyok a szégyenemmel és zavarommal. Ha Adam nem mer nekem beszélni, én hogy mondjam el, hogy miért vagyok zaklatott? Remélem, ez csak egy egyszerű fellángolás. Nem lehet több, nem szabad, hogy több legyen. Nem lennék képes elviselni.

2 megjegyzés:

  1. Elnézéstbocsánat, csak most jutottam oda, hogy elolvassam ezt és az előtte lévő fejezetet (felvettek az első beírt suliba, YAY!), izgalmak és tanulás és mindenösszejött. Még bizonyos szavak is, úgy látom. :D
    Szóval a történet nagyszerű, mint mindig. Remélem, pakolsz még bele váratlan csavarokat! :) Most csak egyetlen kis szálkát találtam: mit sír ennyit szegény lány? :D Úgy értem... valóban, zaklatott, feldúlt, de azért nem dőlt össze a világ. Még. (Ugye te is hallottál a földrengésről?) Ezen kívül hihetetlenül ügyes vagy, azonban nem hiszem, hogy ezzel bármi újdonságot mondtam volna.
    Ja, és még egyszer: köszi az design-ért, imádom, tudok végre szemgolyóim kiesésének veszélye nélkül olvasni, valamint lehetőségem van kommentelni! :D
    Így tovább :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a hosszú véleményed, nagyon jól esett!^^ Gratulálok a sulidhoz!\(^0^)/
      Igen, mint látod Adam is tartogat egy titkot, ami a későbbiekben talán kiderül. Egy fontos csavar lesz a történet során, ahogyan Angie szüleinek a kiléte is. Valóban kicsit depis jellem lett, köszi, hogy szóltál, igyekszem visszafogni az indulatait.^^

      Törlés