2015. szeptember 30., szerda

25. Mint két idegen

 A betegségemnek már két nap után nyoma sincs. Biztos az volt az oka, hogy Adam minden nap meglátogatott, hozta a házit, segített a tanulásban, és beszélgettünk. Nem Mike-ról, nem a valódi apukámról, és nem is egymásról. Elmesélte, mi volt aznap az iskolában, felidéztünk régi, közös emlékeket, és úgy igazából mindenről, ami mosolyt csalt az arcomra. Egész hétre kiírtak az iskolából, de péntekre már egy picit sem folyt az orrom, így akkorra beszéltük meg a találkozót. A közös fagyizós programhoz pedig a kedvenc pólómat vettem fel, egy hozzátartozó rövidnadrággal. 
 Adam a hozzánk közeli park melletti fagyizónál vár engem, teljes harci szettben, ami áll az ő kedvenc Limp Bizkites pólójából, és egy térdig érő farmernadrágból. Magamban meg is jegyzem, hogy milyen jól néz ki.
 - Hát szia! - intek neki már messziről.
 - Csókollak! - sétál hozzám, és nyom is két puszit az arcomra. - Remélem, nem kapom el a betegséged.
 - Már elkaptad - vigyorgok rá, ő pedig szokásához híven beleöklözik a vállamba.
 A fagyióhoz megyünk először. Én egy citromot és egy zöldalmát kérek, Ad pedig tiramisut és mojitot. Bárhogy is erőlködöm, nem hagyja, hogy fizessek, noha erősen bizonygatom neki, hogy gyűlölöm, ha meghívnak, mert olyan érzésem lesz, mintha kihasználnám. Egy kisebb vita is kialakul köztünk egy nyamvadt meghíváson.
 - Milyen aranyos pár vagytok - dicsér meg minket az eladó hölgy, mi meg meglepetten egymásra nézünk, és felnevetünk. Nem először esett már meg, hogy azt hitték, együtt vagyunk, de mindig jól szórakozunk rajta.
 - Csak barátok vagyunk - jelentem ki mosolyogva, az eladó pedig teljesen zavarba jön. Imádom ezt a reakciót.
 - Engedd meg, hogy én fizessek! - erősködik tovább Adam, én meg végül nagy nehezen beadom a derekamat.
 Fagyival a kezünkben vonulunk ki a parkba. Egyre melegebb az idő, hiszen közeledik a nyár, a parkban azonban szinte egyáltalán nincs senki. Sok ösvény keresztezi a szépen gondozott füves részeket, mely közepén egy absztrakt, mégis mutatós szobor áll. Az ösvényen sok pad áll, melyeken legtöbbször szerelmes párok szoktak ücsörögni, illetve megfáradt nagymamák bevásárlószatyrokkal a kezükben. Mi mélyen, a közeli temetőtől nem messze találunk helyet. Ott vannak a legkevesebben, és szerintünk ott a leghangulatosabb, hiszen pont a pad felett áll az egyik legmagasabb és legterebélyesebb fa.
 - Itt a legjobb a fagyi - kezdek el valamiféle kommunikációt, mert eléggé csendben vagyunk.
 - Hát igen - feleli. - Mondd csak...
 - Igen? - nézek rá kissé félve. Ha valaki így kezdi a mondandóját, az általában nem vezet jóhoz.
 - Ugye felhívod apukádat, hogy elmehetsz-e?
 - Most? - nevetek fel, ezzel megtörve a kissé feszültté vált hangulatot.
 - Akár - biccent. - Ígérem, fogom a kezed közben!
 - Most komolyan? - nem akarok hinni a fülemnek.
 Ő válasz helyett csak bólint, és kidobja a mellette lévő kukába a szalvétáját. Nagyot nyelek, és előveszem a telefonom. Nem akarom megtenni. Olyan nehéz most kikeresni az elmentett nevét, majd rámenni a zöld telefonra, de tudom, igaza van. Nem várhatunk tovább. A felesleges találgatás, hogy maradok-e, megyek-e, csak megnehezíti a dolgot. A fülemhez emelem a mobilt, és magam elé meredek. Nézem az előttünk levő zöld pázsitot, hátha leheletnyit megnyugszom. De amint meghallom, hogy kicsöng, a torkomban kezd dobogni a szívem. Azt se tudom, hogy kezdjek neki...
 - Angel? - hallom a meglepett hangot a vonal másik oldalán.
 - Apa - szólok bele remegő hanggal. - Elviszel?
 Csönd, majd meglepett hang:
 - Tessék?
 - Szeretnék elmenni hozzád - mondom lehunyt szemekkel. Az, hogy látom a saját kézremegésem, csak még jobban elbizonytalanít, de Adam szorítása egy picit enyhít ezen az érzésen.
 - Persze, lehet róla szó... Beszéld meg a nevelőddel, hogy eljöhess pár napra, vagy akár néhány hétre...
 - Nem úgy értem - rázom a fejem, bár tudom, úgysem látja. - Azt szeretném, hogy hadd költözhessek hozzád örökre.
 - Ő... Miért?
 Nem tudom, mit válaszoljak, így segélykérően Adamre emelem a tekintetem. Ő csak legyint, és ajkaival megformálja a választ.
 - Mert te vagy az apukám - jelentem ki robotosan, érzelem nélkül. Annyira rosszul vagyok.
 - Drágám, persze, hogy ideköltözhetsz! Csak add meg a számomat a nevelődnek, és akkor ő is felhív majd ez ügyben.
 - Jó, rendben - bólogatok hevesen. - Szia!
 Amilyen gyorsan tudom, kinyomom, és próbálok egyenletes lélegzéssel nyugalmat erőltetni magamra. Adam végigsimít a karomon.
 - Büszke vagyok rád! - mosolyodik el.
 - Ennyire el akarsz már búcsúzni? - nevetek fel erőltetetten, hogy ne lássa rajtam, hogy mindjárt elájulok.
 - Bevallom, minél hamarabb - sóhajt. Meglepetten pislogok rá. - Nem akarok rád emlékezni.
 Idegeim megint megfeszülnek, ismét a sírógörcs kerülget,
 - Ezt hogy értsem? - motyogom zavartan.
 - Minden régi emlékem, ami az eszembe jut, veled kapcsolatos. Iszonyatosan bearanyoztad az életemet. Tudni azt, hogy van egy barátom, akinek mindent elmondhatok, aki mindig mellettem áll, akivel bármikor kimozdulhatok... Úr Isten, senki se kívánhatna jobbat. De az utóbbi időben... teljesen leépültem. Nem csak én, te is. Már nem ugyanaz van köztünk, mint régen. Az, hogy eljöttünk fagyizni, csak egy látszat a külvilág számára, mi legbelül mind a ketten tudjuk, hogy valójában erre most semmi szükségünk sincs. Csak fájdalmasabbá teszi a távozásodat.
 - Kérlek ne mondd ezt! - fakadok ki könnyek között. - Nekem igenis fontos az, hogy most itt vagyunk!
 - Mike mellett szívesebben ülnél - mosolyog rám keserűen.
 Szavai mélyen hasítanak belém, szinte lyukat vájnak bennem. Nem akarok számára egy senki lenni. Én akarok lenni neki az, akire szeretettel emlékszik vissza.
 - Azt szeretném, hogy idegenként haladjunk el egymás mellett, ha valaha is találkozunk még - jelenti ki, és most ő hunyja le a szemét. Innen tudom, hogy nehéz számára megformálni a szavakat.
 Ösztön éled bennem, felnyújtózok arcához, és számat szájára tapasztom. Bár eleinte ódzkodik, most nem utasítja el a csókomat. Átkarol, és szenvedélyesen, ugyanakkor gyengéden falja ajkaimat. Feszült izmaim egy percre elengednek, csak a pillanatra figyelek, minden más elszáll, a külvilág eloszlik. Bár nem szerelemből tesszük ezt, mégis jóleső érzést nyújt. Csak egy csipet a boldogságból, mit talán sosem fogunk őszintén és teljes lélekkel megtapasztalni. Aztán mikor elválunk, fájdalmas tekinteteink találkoznak, és egy darabig a legszörnyűbb vendég ül közénk; a csend.
 - Mondj el neki mindent, jó? - töri meg végül ő.
 Bakancsomra nézek, és bólintok. Holnap talán megteszem.

2 megjegyzés:

  1. IGEN. Igen, igen!
    Erre vártam már egy ideje. Nem a távozásra, vagy a búcsúzásra, dehogy. Arra, hogy elmondja Mike-nak. De talán ez egyszerűbb, ha már nincs "otthon".
    Komolyan, nem bírom kivárni! ;u;
    Remélem, happy end lebeg a levegőben :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tadadadadam!^^ Megírtam az action-t teljes egészében.c: Annyira izgulok, hogy fog-e tetszeni...:3

      Törlés