2015. november 6., péntek

28. Azonos címzett

Sziasztok!^^/
Az a baj, hogy már megírtam az epilógust, és nincs kedvem nekiállni ennek a résznek.;-; De muszáj. Úgyhogy nagy küzdelmeim eredményének lesztek most szemtanúi, ugyanis nem egyszer kezdtem újra, különböző logikai rontások miatt.:"D
*pár héttel később*
Hetek óta ezt a szart írom.;-; Valami mindig megzavar benne.xD De ha ez meg van osztva, azt jelenti, nem kell tovább kínlódnom vele.c:ű
*pár órával később*
Még hátra van egy rész, és végül a kész epilógus.^^ Remélem, tetszeni fog ez a rész, ha már ennyit kínlódtam vele.:"D

 A hajnali nap sugarai ébresztenek ma reggel. Nagy a nyomás, utolsó napomat töltöm a városomban. Azt sajnálom, hogy nincs hétköznap, nem tudok végignézni azokon az embereken, akik egykoron az osztályomat jelentették, és most az idegen szót rájuk aggatni, ahogyan Adamre és Mike-ra is majd.
 Még csak öt óra van, de a gyomorgörcsöm nem hagy tovább aludni, így úgy döntök, kicsit körbejárom a dobozokkal teli, már egyáltalán nem barátságos szobámat. Az üres könyvespolcomat bámulva elönt valami megmagyarázhatatlan hiányérzet. A könyvek jönnek velem, de nem tudom, ugyanolyan élmény lesz-e az új lakhelyemen olvasni őket. Izgulok, bárhogy is próbálom takargatni. Nem tudom, mire számítsak, hogyan közeledjek majd az új osztálytársaim felé, vagy egyáltalán a valódi apukám felé. Ha megölelném, túl heves lennék? Ha nem, akkor meg túl tartózkodó? Egyáltalán hogy búcsúzzak?  Könnyek közt, vagy húzzam ki magam, és legyek erős? Semmit nem tudok, kétségbe vagyok esve.
 A falak már majdnem üresek, csak néhány kopott poszter van rajtuk, melyeken anime karakterek mosolyognak rám. ,,Régen mennyit néztem" - gondolom. - ,,Lehet, újra neki kéne állnom, hátha az javítana a kedélyállapotomon."
 Még egy darabig keringek a most rendetlen és személytelen szobámban, majd mikor megállok a telefonomnál és kihúzom a töltőt, rápillantok az órára. Még csak fél hat. Kintről beszűrődik valamiféle enyhe zaj, amiből arra következtetek, hogy Mike már ébren van. Kimegyek a szobámból, és tekintetemmel egykori nevelőapámat keresem, aki az étkezőasztalnál ül, előtte a dalszöveges füzete, mellette egy tányér zabpehely. Nekem rakta ki. Megremegek a gondolattól, és egy szó nélkül  helyet foglalok mellette, és nekiállok enni.
 - Hamar felébredtél - hallom hirtelen érzelemmentes hangját.
 - Igen - bólintok. - Izgatott vagyok a holnap miatt.
 - Megértem - mondja, rám sem emelve a tekintetét, és lapoz egyet a füzetében.
 - Hogyhogy már te sem alszol? - kérdezem félve. Bár tudom a választ, mégis érdekel a reakciója. Szeretném minél többször hallani, hogy hiányzom neki, ha már úgyis ez az utolsó alkalom, hogy az ő asztalánál reggelizhetek.
 - Rosszat álmodtam, és felriadtam - feleli természetesen, én pedig döbbenten meredek rá. Nem erre számítottam.
 - Értem - motyogom. - Köszönöm a reggelit! - nyelem le az utolsó falatokat, és bevonulok a fürdőszobába.
 Gyorsan elkészülök, így a szobám felé veszem az irányt, hogy facebookozzak egy kicsit. Régen jártam fent, így sok számomra érdektelen értesítést kaptam, akik pedig ismerőseim közt vannak, azokra szinte rá sem ismerek. Pedig nyolc évet töltöttem velük, az osztályom tagjai. Illetve voltak. Már nem azok többé, én pedig nem vagyok elkeseredve miatta. Egy hirtelen felindulásból úgy döntök, hogy nem csak a valóságban, de ezen a közösségi oldalon is megszüntetem a velük való ismeretséget, így egyenként el kezdek törölgetni mindenkit, akivel úgy érzem, úgysem tartom majd a kapcsolatot. Ahogy egyenként törölgetek, rádöbbenek, hogy tényleg alig vannak valódi barátaim. Szinte csak azokat tartom bejelölve, akiket neten ismertem meg, illetve... Adamet. Az idővonala szinte teljesen üres, még a profilképén is háttal áll a kamerának. Egy visszahúzódó srác képében mutatkozik itt, és ez rengeteg dolgot megmagyaráz. Hiszen még előttem is titkolózott, az állítólagos legjobb barátja előtt. De nem haragszom, miért tenném? Mindent megtett, hogy az itt töltött utolsó pillanataim szépek legyenek. És most mégis a hátam mögött kell hagynom. Erősen dobogó szívvel kattintok rá az ismeretség visszavonására, és amikor már látom, nincs az ismerőseim között, megrökönyödve csukom le a laptopom tetejét.
 A még falon maradt órám ketyegése ad alapzajt a gondolkodáshoz. Már unom, hogy agyamban ugyanazokat a köröket futom végig újra és újra, de az megnyugtat, hogy a cél mindig arra utal, hogy jól határoztam, így lesz a legjobb.
 Úgy döntök, elmegyek, hogy utoljára láthassam Adamet. A fejemben próbálom kitalálni, hogy miket mondjak neki, hogyan búcsúzzak úgy, hogy bár idegenekként kell élnünk, mégis emlékezetes legyek a számára.
 Ugyan kint süt a nap, de azért felveszek egy pulcsit, mert enyhén szeles az idő, és én viszonylag fázós vagyok. Nem viszek semmit, a telefonomon és a fülhallgatómon kívül. Próbálom magam kizökkenteni abból, hogy most épp búcsúzkodni készülök, ezért az egyik legvidámabb számomat választom odafelé hallgatásra. A Hollywood Undead No.5 című zenéjét. Bármennyire is szeretem, most mégis idegesít ez a fajta szabad stílus, ezért a rap rész felénél ki is nyomom. Nincs hozzá hangulatom, még kizökkenteni se képes, ezért inkább maradok a szél monoton zúgásánál, háttérzaj gyanánt. Ahogy autók elsüvítenek mellettem, nyomasztó érzésem támad. Szeretnék egyedül lenni, de most mégis minden tekintetet magamon érzek. Mintha üldöznének, és direkt vágnának a belső szavaimba azzal, hogy közvetlenül a közelemben haladnak el.
 Végül megérkezem, mély levegőt veszek, és bekopogok. Olyan idegennek tűnik ez a ház, pedig számtalanszor jártam már itt. Az egész annyira barátságtalannak és élettelennek mutatkozik előttem, és ahogyan édesanyja ajtót nyit, egy pillanatra megáll a szívem. Szeme vöröslik, könnyek gyülekeznek benne. Arca sápadt, mégis kipirult, haja pedig csapzott és rendezetlen. Beharapom az ajkam, és megállom, hogy ne kezdjem el faggatni. Biztos vagyok abban, hogy épp az apával vitatkoztak.
 - Szia... - motyogom zavartan. - Bocsánat a zavarásért, Adamhez jöttem.
 Az anyja félrelép és beenged. Mélyen a szemembe néz, és monoton hanglejtéssel így szól:
 - Adam nincs.
 Meglepetten nézek rá. Hiszen tudta, hogy jövök, hova mehetett?
 - Hol van? - kérdezem csodálkozva.
 - Adam nincs - ismétli az anyja kicsit hergeltebben, majd lerogy a kanapéjukra, és zokogni kezd. - Adam nincs! Adam meghalt! Meghalt a fiam... Meghalt!
 Kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem hiszek a fülemnek. El nem tudom képzelni, hogy ez most a valóság, hogy amit hallok, az komoly.
 - Tessék? - kérdezem motyogva.
 Az apja ebben a pillanatban lép ki a fürdőszobából, remegő kezével pisztolyát törölgetve. Hasonló állapotban van, mint a felesége, és amikor meglát, ő is sírni kezd. Semmit nem értek.
 Az anya képtelen szavakat kinyögni, csak megállíthatatlanul sír. Az apja a vállamra teszi a kezét, és mély levegővételekkel próbálja magát lenyugtatni legalább addig, amíg meg nem magyarázza a történteket.
 - Tudod... - kezdi, majd megtörli a szemét. - Nagyon szenvedett már. És... Bár nagyon fontosak voltunk neki, már nem tudta elviselni ezt az életet. A tudat, hogy elveszít téged, iszonyatosan kínozta. Adam... Fejbe lőtte magát.
 Nem hiszek neki. Nem akarok hinni neki. Először nevetés tör fel belőlem, majd amikor látom a tekintetén, hogy nem viccel, zokogássá fordul át.
 - Ne! - mondom, szám elé kapva a kezem. - Ugye ez nem igaz?
 Az apja csak lassan bólint, majd lesüti tekintetét, és ismét sírni kezd. Az anyja a kezembe nyom egy félbehajtott lapot, mely nekem van címezve. Remegő kezekkel nyitom szét. A szavak összefolynak, elfátyolosodott tekintetem miatt csak nehezen olvasok. Erőtlenül rogyok le a padlóra, folyamatosan könnyezve, még valójában fel sem fogva a történteket.

,,Itt ülök a szobámban, mellettem apukám pisztolya, és tudom, hogy ezek az utolsó szavaim Neked. Tudom, hogy muszáj leírnom, mert elmondani már nem akarom. Nem akarok többé a szemedbe nézni, nem akarok magyarázkodni, nincs kedvem feleslegesen kínozni magam egy fájdalmasabb búcsúval, mint ami a végem is lehetne. Sose voltam túl mazochista hozzá. Sokkal inkább Te vagy az, hogy ismét eljöttél. Tudtam, hogy biztos megteszed, a temérdek jó tulajdonságaid közé tartozik, hogy betartod, amit ígérsz. Hidd el, jobb lesz ez így! Csak annyit kérek, hogy próbálj meg erős maradni! Felejts el, miután ezt elolvastad, szakítsd szét, hajítsd el ezt a levelet! Égesd el, bármi, csak ne maradjon nyomom! Miattam már ne izgulj, jól vagyok. Sose voltam jobban. A szüleimtől is elköszöntem, a tudtukon kívül. Megmondtam nekik, mennyire szeretem őket, és bár nem értették, viszonozták eme váratlan gesztusomat. Miattuk ne aggódj, már korábban elmondtam nekik, mi a helyzet velem. Az öngyilkosságomat is rég megterveztem, mert tudtam, ennek így kell történnie..."

 - Nem! - zokogom magamból kikelve. Utálom, hogy folyton ilyen leveleket kell olvasnom, utálom, hogy ezek által képtelen vagyok elég erős maradni. Utálom, hogy kezdem egyre inkább felfogni, mi történt... Adam hangja a fülemben cseng, ahogy olvasom, mintha csak tőle hallanám a levél tartalmát. Kínoz a tudat, hogy nincs tovább, és nem tudtam segíteni. Elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben.

,,Mondanám, hogy ne sírj, de azzal túl álságos lennék. Hidd el, még nálad is többet sírtam. És nem csupán miattad, Érted is. Képtelen lennék úgy élni, hogy valamelyikőnk szenved. Tudom, már késő ezt mondanom, tudom, ezzel nem vigasztallak, de én így vagyok a legboldogabb. Hidd el, ha minél előbb feldolgozod, elengedsz, annál boldogabb leszel. Szeretlek, Angie, és tudom, hogy te is engem. Boldog vagyok, hogy ismerhettük egymást, és hidd el, én se tudtam volna idegenként tekinteni rád. Nem miattad haltam meg, hanem a helyzet miatt. Ne okold magad semmiért! Sőt, gondolj magadra! Legyél minél önzőbb, amíg nem dolgozod fel a történteket! Gyógyuljon meg a lelked, és hagyd magad mögött az eddigi életed! Ez a levél csak értem van. Úgy éreztem, ki kellett írnom magamból. Úgy érzetem, tartozom ennyivel. Ha már megírom, az életem legfontosabb emberének írjam. Köszönöm, hogy voltál nekem!
Adam Evans"

 Lábamból szinte minden erő kifogyott, az utolsó energiámat használom arra, hogy odamenjek a szüleihez, és velük együtt próbáljak megnyugodni. De minden pillanat kínszenvedés. Úgy érzem, nincs már miért élnem. Végleg elvesztettem mindent.

8 megjegyzés:

  1. Adaaam:(:(:( Jaj Adaaaam:( Tudtam, hogy szenved, de ennyire? Kérem szépen az Epilógust! :(:( Most szomorú vagyok, szükségem van a folytatásra:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Édes vagy, köszönöm szépen! Még az epilógus előtt lesz egy rész, remélem, arra nem kell majd ennyit várni. Igyekszem a hétvégén megírni.
      Őszintén, ez volt az egyetlen vég, amit el tudtam képzelni Adam számára. De már boldog. Sose volt jobban.^^'

      Törlés
    2. Szegénykémet jobb helyre kerítetted:D:) Nem baj, azért várom, várakozom, hátha ez a dolog megváltoztat mindent!:) Figyelem továbbra is:)

      Törlés
  2. Nem. Á-á. Nope. Nein.
    Kegyetlen vagy. Jobb, ha tudod.
    Egy nagyszerű, kegyetlen hercegnő.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt hiszem, hogy köszönöm szépen!^^'

      Törlés
  3. Hát ez meglepő volt számomra és elgondolkodtam.. ha most Adamet kinyírtad...nee mondd, hogy Mike-t vagy Angiet nem ölöd meg:o nekik össze kell jönniük!
    Ölel egy lelkes és ideges olvasód,
    Lettie❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Adam-et kinyírtam...:c Nem én voltam, ő volt.>< Mindegy, azért köszönöm szépen!:3

      Törlés
  4. Szia! Kaptál tőlem egy díjat.
    http://azenfirkalmanyaim.blogspot.hu/2015/11/minden-az-egyben.html?m=1

    VálaszTörlés