12. Huszonkettő

 Tanítás után egyből rohanok haza. Apa kocsiját megpillantva felsóhajtok, hiszen megnyugodva tapasztalom, hogy itthon van. Első kérdésem, amikor betoppanok a házba, egyből felteszem.

 - Dolgozol a hétvégén? - kérdem, mindenféle kertelés nélkül.

 - Azt hiszem, igen... - felel kissé zavartan. Nem érti a hirtelen lelkesedésem.

 - Elmegyünk kempingezni? - hadarom, összezárva a szemem. Fogalmam sincs, miért ilyen nehéz kimondani ezeket a szavakat. Miért ne akarhatnék apával lenni egy program keretében?

 - Persze, miért ne? De hova szeretnél menni?

 - Ad felajánlotta nagypapájának a kempinghelyét a hétvégére, feltéve, ha ő is jöhet - magyarázom, ő pedig az állát dörzsölgetve lépked oda a naptárhoz, néz ki az ablakon, csakhogy megbizonyosodjon az időjárás-jelentésről. 

 - Rendben van - biccent, én meg örömömben a nyakába ugrok, aztán egyből el is engedem. Nem jellemző rám ez a hirtelen jött lelkesség, ha róla van szó, nem szabad gyanússá válnom. - Mikor indulunk?

 Már majdnem nyitnám a szám egy válaszra, de akkor megcsörren a telefonom. Sebesen emelem ki a zsebemből, és a fülemhez nyomom.

 - Halló? - szólok bele.

 - Megengedte, hétvégére miénk a hely - újságolja izgatottan Adam.
 - Hú, de fasza! - mosolygok. - Mikor lehet menni?
 - Összepakolunk, és akkor akár már ma - mondja. - Mike is beleegyezett?
 - Ja, nem kellett sokáig győzködni - vigyorgok. - Na pakolj, és gyere át! Apa szerintem örömmel elvisz mindnyájunkat.
 Adam megköszöni az ajánlatot, és leteszi a telefont. Apa felé fordulok, és izgatottan közlöm vele az örömhírt. Elmosolyodik, örül, hogy ennyire boldognak és lelkesnek lát, hiszen régebben mindig visszakoztam, ha el akart rángatni valahová. Bár olyasmikkel próbálkozott, mint egy ötcsillagos wellness szálloda, ami valljuk be, nem épp a legizgalmasabb program egy nyolc éves kislány számára, úgyhogy végül is érthetőek voltak az akkori reakcióim.
 Berohanok a szobámba, és berakom a legfontosabb cuccaimat, ügyelve arra, hogy tényleg csak olyanokat vigyek, amikre szükségem lehet. Telefontöltő, fogkefe, fogkrém, fésű, szempillaspirál, fehérnemű, két póló, rövidnadrág, fürdőruha, pizsama és az alvós-kutyám elrakásával nagyjából meg is elégszem, és még könyvek terén is visszafogom magam. Csupán az éppen olvasottat hajítom be a bőröndömbe. Aztán el kezdem nyitogatni a fiókjaimat, hátha találok még valami érdekességet. Találok is, meglepetten emelek ki a legalsóból egy felbontatlan doboz óvszert.
 - Ez meg hogy kerül ide? - kérdezem magamtól, mint egy szende kis szűz, aztán egyből eszembe jut.
 Adam vette nekem poénból a tizenhatodik születésnapomra, mondván, most már épp a megfelelő korban vagyok az etye-petyéhez. Ehhez képest még nem igen vettem hasznát a dolognak, ráadásul én mindig úgy terveztem, hogy majd ha tizennyolc leszek. Addig, amíg Disney rajzfilmekre verem a nyálam, felesleges az ilyesfajta felkészülés. Rápillantva a dobozra elmosolyodom, és egy hirtelen megfontolásból elrejtem a már berakott ruhák alá. Fogalmam sincs, mi hasznát tudnám venni egy két napos kempingen úgy, hogy tulajdonképpen csak olyanokkal leszek ott, akikkel elképzelhetetlennek tűnik a dolog, de valamiért mégis bent hagyom az óvszert, és le is cipzározom a bőröndöm, késznek nyilvánítva a bepakolást. Nem sokkal később csengetnek, biztosra veszem, hogy Adam az. Vigyorogva nyitok neki ajtót, és egy laza pacsival üdvözlöm.
 - Na, most nem kérsz puszit? - vigyorog rám pimaszul, én meg egy szemforgatás kíséretében közelebb hajolok hozzá, várva a puszira. - Sajnálom, ez a hajó már elúszott! - emeli fel a kezeit, és átfurakodik mellettem a bejárati ajtón keresztül.
 - Menj a francba! - öklözök bele finoman a vállába, mosolyogva.
 - Halló, Adam! - lép ki a szobájából apa.
 - Szia, Mike! - köszön neki Adam. - De jó formában vagy most! Jársz gyúrni?
 - Ja, néha elkísérem Chestert a konditerembe - meséli apa teljesen felvillanyozva. - Látszik?
 - Alakulsz! - kacsint Ad, én pedig teljesen ledöbbenve állok mellette. Talán nekem is meg kéne dicsérnem, ha ez ennyire boldoggá teszi apát...
 - Igen, nekem is feltűnt, hogy ki vagy gyúrva - bólogatok hevesen, de aztán el is szégyellem magam. Talán nem kéne ezt erőltetni.
 - Köszönöm, kicsim! - mosolyog apa.
 Örült neki, de valahogy ez a ,,kicsim" olyan lenézően hat rám. Érezteti velem, hogy csupán lányaként gondol rám. Talán egy ,,drágám" máris máshogy hangzana a szájából. De mégis mit várok tőle? Elvégre tényleg csak a lánya vagyok...
 - Indulhatunk, fiatalok? - kérdezi aztán, maga mellé húzva a bőröndjét.
 - Mintha te öreg lennél... - nevet fel Adam. Milyen közvetlen lett hirtelen...
 - Hozzátok képest mindenképp - mondja apa.
 - Csak huszonkét év van köztünk - jelentem ki komoran. A megjegyzésem túl meggondolatlan volt, ezt a döbbent reakciókból látom. Igen, nem most számoltam ezt ki. És igen, rosszul esik, hogy nem lehetek hozzá elég érett. Csak egy tizenhat éves gimnazista lányka. A huszonkét év rengeteg, elé nem a ,,csak" szócska illik. Reménytelen és nevetséges minden próbálkozásom.
 Szóban nem fűznek konstatálásomhoz semmit, csak elhalkulva haladnak el mellettem. Indulunk, együtt megyünk mind a hárman. Mégis olyan szörnyű érzésem van, mintha egyedül lennék. Ezzel a gondolattal kaparintom meg bőröndöm fogóját, és kullogok utánuk. Ilyenkor a lányáénak sem érzem magam. A túlzott teperésem ezt hozza ki belőlem... Szánalmas vagyok.