22. A hívás

Sziasztok!^^/

Mivel az előző rész eléggé rövidre sikerült, úgy döntöttem, fittyet hányok a hét óra miatti fáradtságomnak, és folytatom.^^ Azt nem gondoltam volna, hogy még ma be is fejezem, de hát látjátok.:D Látszik, hogy régen írtam, szinte el is felejtettem, milyen felszabadult érzés.ouo 

 Természetesen Adamet is berángatom a szobámba, hogy amíg a kezemben van a telefon, ne essek össze, de ha mégis így történne, legyen mellettem valaki, aki elkap, és átveszi a szót.

 - Nem sok ez az izgalom mára? - kérdezi, miközben kulcsra zárja az ajtót. 

 - Túl akarok esni rajta - sóhajtok, és helyet foglalok az ágyon.

 - Én ezt értem - kezdi, és mellém ül -, de ráér holnap is. Nem árt, ha egy kicsit lenyugszol, emészted az újonnan megtudott dolgokat.

 - Adam, tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! - nézek rá komolyan. Tekintetemből süt, hogy most igazán felnőttként akarok viselkedni, még akkor is, ha csak a szimpla látszat nem old meg semmit.

 - Tudom, csak... féltelek, Angel - szemében kétségbeesés és rettegés csillog, ezért én szorítom most meg a kezét bátorítóan.

 - Ne aggódj, minden rendben lesz! - mosolyodok el halványan, és megragadom a telefonom.

 Úgy remeg a kezem, hogy vagy nyolcszor elírom a számot, amit apa a lapra felfirkált, így Ad veszi át tőlem, és ő pötyögi be azt. Mikor a fülemhez emeli, és meghallom az első pittyegést, hatalmasat dobban a szívem.

 - Kicsöng! - kiáltok fel rémülten, de közben iszonyatosan lelkesen. Adam ezt egy finom mosollyal konstatálja.

 Nem telik el sok idő, máris beleszól egy mély, idegen, számomra mégis oly ismerős hang.

 - Hallo? - hallom a vonal túloldalán.

 - Apa? - motyogom remegő hanggal, és amikor a férfi sírni kezd, nekem is könnyek csordulnak ki a szememből. Ez ő! Biztos vagyok benne!

 - Angel? Kislányom! Te vagy az, ugye? Igazán te vagy az? - zokog bele a készülékbe.

 - Igen, apa! Én vagyok! Jézusom, Adam! Ez az apukám! Tudja a nevem! - nevetek fel könnyeim között, miközben lelkesen lengetem a kezem. 

 - Mi van veled, kislányom? Hol vagy most? Minden rendben? - kérdezősködik apa.

 - Rendben vagyok, apa - bólogatok hevesen, mintha ő ebből bármit is látna. - És te? Te jól vagy? Kérlek, mesélj!

 - Ha elolvastad a levelet, már mindent tudsz rólam, ami fontos! Én a Te hangodat szeretném hallani. Úgy megváltozott... Olyan felnőttes. Istenem, te már nem is vagy az én kislányom. 

 - Dehogynem! Én a te kislányod vagyok, és az is leszek örökké! - jelentem ki határozottan, egyre gyorsabban folyó könnyeimmel küszködve.

 Magamat is meglepem azzal, hogy ilyen közvetlen vagyok édesapámmal, hiszen már vagy tizenkét éve nem láttam. A hangja azonban olyan élesen cseng a fülemben, hogy most úgy érzem, ezer közül is felismerném, és tudom, hiányzott már, hogy újra hallhassam. 

 - Úgy örülök, hogy ezt mondod és nem haragszol rám! - hallom apa meghatott hangját.

 - Ugyan, miért haragudnék? - kérdezem, széles mosollyal az arcomon. 

 - Hogy nem tudtalak felnevelni - mondja elkeseredetten, mire lelkes mesébe kezdek.

 - Apa, hidd el, nincs miért aggódnod! Engem örökbefogadott egy nagyon kedves férfi, és... - itt elakad a szavam, majd elkeseredetten folytatom -, mindent megtett értem. Azért vagyok életben, Azért vagyok rendben. Michael Kenji Shinoda Kobayashi miatt. 

 Magam elé meredve merengek. Neki köszönhetek mindent, senki másnak. És most... El akarom hagyni. Bár kellőképpen megszenvedtem a döntéssel, mégis bűnösnek és hálátlannak érzem magam miatta. 

 - Itt vagy, Angel? Alig hallak - szólal meg apa ismét, mert utolsó szavaimat már valóban elhaló hangon mondtam.

 - Igen, itt vagyok, bocsánat! - kiáltok fel ismét. - De most leteszem, ugye nem baj?

 - Dehogyis! Örülök, hogy hallhattam a hangod! Mentsd el a számom, és hívj fel, amikor akarsz! Rád mindig lesz időm. Bárhol vagyok, szakítok rád. 

 - Köszönöm - motyogom. - Szia, apa!

 - Szervusz, kislányom! Légy jó! - köszön el kedvesen, én pedig, mielőtt még bármit is mondhatna, leteszem a telefont.

 Pár másodperc múlva már zokogok is a párnámra dőlve. Adam a hátamat simogatja, miközben halkan csitítgat; így próbál engem megnyugtatni. De nem tud. Most az egyszer nem. Pedig mindent megtesz, de ez most kevés nekem. Ilyen helyzetben talán nem is létezik tökéletes döntés, de azt tudom, nem maradhatok Mike-kal. Szeretem őt, és ezen a tényen nem változtat semmi. Nem tudom leküzdeni az érzést, ez már kiderült. Ráadásul az, hogy tulajdonképpen a legjobb és egyben egyetlen barátom a ,,vetélytársam"... Ez a helyzet az, amit csupán az oldhat meg, ha magam mögött hagyom az eddig ismert életemet. Hallottam a valódi apukám hangját. Azt hittem, kicsit lenyugszom majd, de csak jobban felkavart, mint valaha bármi. Jó ember, ez biztos. Meg van alapozva számomra a tökéletes jövő. Nem. Nincsen tökéletes jövő. Az emlékek nem hagyják. Ráadásul azt mondják, nehezebb újrakezdeni, mint sohasem változni.* Talán nehezebb, de jobb. Ez már biztos, a döntés megszületett. Csupán a szívem harcol, egyre makacsabbul, egyre erősebben. 

 Lassan tompul a sírás. Felülök az ágyon, és pusztán a kezemmel próbálom eltüntetni könnyeim nyomát, ám bármennyire erősen dörzsölöm is, csak jobban bevörösödik a szemem.

 - Mosd le inkább! - tanácsolja Adam.

 - Nem, nem! Jó lesz ez így - tiltakozok makacsul, de végül mégis a fürdőszoba felé veszem az irányt. Fel akarok nőni. Minden szempontból. Meg szeretnék végre erősödni. - A sírás a gyengék dolga - teszem hozzá határozottan.

 - Nem igaz - ingatja a fejét Ad, és a tükör előtt a vállamra teszi a kezét. Csupán fél fejjel magasabb nálam, és mégis sokkal idősebbnek és tapasztaltabbnak tűnik enyhén borostás arcával, míg az én szememben csak a kétségbeesettség könnyei csillognak. - Azok sírnak, akik túl sokáig maradtak erősek.

 - Ezt melyik idézetes oldalról szalajtottad? - fordulok hátra vigyort erőltetve az arcomra.

 - Egyik páwa ismerősöm osztotta meg, aztán gondoltam elsütöm - vonja meg a vállát. Ezzel megtört a megható pillanat, de én mégis hálás vagyok neki, hiszen így legalább végleg abbamaradt a sírásom.

 Megrökönyödve, viszont immár letisztult arccal lépek ki a fürdőből, és apa felé veszem az irányt. Melléülök a kanapén, és megpróbálom tartani vele a szemkontaktust, miközben beszámolok neki.

 - Felhívtam apát - jelentem ki, ő pedig érdeklődő tekintettel pásztáz. - Nagyon örült, hogy hallhatta a hangom, és nekem is jól esett.

 Próbálom úgy közölni a tényeket, hogy azok Mike-nak ne fájjanak, ám ez szinte lehetetlennek bizonyul. Túl érzékeny ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az apróbb jeleket, mint például azt, hogy igenis örültem, hogy beszélhettem a valódi apukámmal.

 - Azt mondta, bármikor hívhatom, tehát ő mindig a rendelkezésemre fog állni - sóhajtok fel a végén.

 - És mondott valamit arról, hogy odaköltözhetsz-e, vagy ilyesmi? - érdeklődik óvatosan. 

 - Nem igazán... Valójában túl korán letettem, és a nagy izgalomban ez a téma valószínűleg egyikünknek sem jutott eszébe.

 - De szeretnél hazaköltözni, nem? - mered rám. Látom rajta, határozott választ vár, de képtelen vagyok mit mondani. Szívem olyan erősen és gyorsan dobog, hogy majd' kiugrik a helyéről.

 - Mondtam, még nem beszéltünk erről - jelentem ki határozottan, a szerintem kellőképpen diplomatikus választ, de úgy tűnik, ez mindent elmond, mert apa nem kérdez többet. Csak előre fordul, és bekapcsolja a TV-t. Ismét rám tör a sírógörcs. Adam együttérzően néz rám, de én senki arcát nem akarom látni. Berohanok a szobámba, kulcsra zárom az ajtót, bedőlök az ágyamba, és a párnába fojtva a hangját, zokogni kezdek. Teli torokból üvöltök, elfeledkezve az engem körülvevő világról. Belepusztulok ebbe az egész mindenségbe. 

*Ezt a Linkin Park - Blackbirds számából idéztem