23. Váratlan vendég

Halihó!^^/

Hú srácok, ne kérdezzétek, hová húzom még ezt a történetet, egyszerűen mindig közbejön valami apró ötlet, és annyira röstellem, hogy sok rész nem egybe írok meg, mert simán megtehetném.:D De ne, Flóra egyben legyárt egy részt, és direkt olyanra csinálja, hogy ne tudja egyhamar befejezni. Bár a vége már fejben, illetve vázlatosan megvan, de arra még értelemszerűen várni kell.uwu Köszönöm, hogy nem unjátok még!u^u

Ja, igen! Most már van laptopunk, úgyhogy faszántosan tudom hetente hozni a részeket.c: Persze csak ha kedvem van, nyah.uwu Amúgy ezeket a bevezetőket olvassa is valaki?:'D

 Hamar összeszedem magam, mikor gondolataim hirtelen Adam nyomorúságára futnak. Olyan odaadóan tartja bennem a lelket, próbál átsegíteni minden bajomon, én meg konkrétan semmibe veszem, miközben tisztában vagyok azzal, hogy talán neki rosszabb. Ilyen egy igaz barát... Felülök az ágyon, összeszorítom a szemeimet, és megpróbálok ismét egyenletesen lélegezni. Már fáj az oldalam a sok sírástól, és ahogy egyre erősebben gondolok önzőségemre, úgy a lelkiismeretem is pengeként nyilall bele a szívembe. Kilépve a szobámból csak apát látom, ahogy még mindig a TV előtt ül, de Adet sehol sem találom. Nem akarok ránézni sem nevelőmre, de kénytelen vagyok.

 - Hazament? - kérdezem monoton hanglejtéssel. Próbálok erős maradni, és mindenféle érzelem nélkül kommunikálni.

 - Igen - válaszol egyszerűen, hátra sem nézve.

 Nagyot sóhajtok, és melléülök. Egy darabig hangtalanul bámulom, majd végül erőt veszek magamon, és megszólítom:

 - Haragszol rám?

 Apa rám néz, majd lesüti a tekintetét.

 - Igen. Pedig tudom, hogy nincs rá okom - motyogja szégyenkezve.

 - Hát akkor miért teszed? - kérdem meglepetten.

 - Olyan furcsa ez az egész helyzet - kezdi, és ismét rám pillant. - Tudod... Én nem tudom elképzelni nélküled az életem, de úgy érzem, hogy csak egy ócska második vagyok számodra, mától.

 Ösztönösen elérzékenyülök szavai hallatán. Igen, jogosan gondolhatja ezt. De nincs így. Olyannyira nincs így, hogy fontosabb nekem, mint kéne. És ez baj, és nem is tudhatja meg.

 - Látványosan próbálsz előlem kitérni, vagy magam sem tudom. Olyan más vagy... Nem tudom eldönteni, mikor cselekszem jól veled kapcsolatban, és mikor nem. Tudom, hogy el akarsz menni, és ez valamelyest természetes. Csak azt nem értem, hogy miért. Olyan rossz apuka voltam? - utolsó mondatánál felnéz, nagy barna szemeivel kérdőn figyeli zavaros tekintetem. 

 - Nem, dehogy! A legjobb apuka vagy - ahogy ezeket kimondom, olyan képmutatónak érzem magam. Majdnem ezekkel a szavakkal illettem a vér szerinti édesapámat is. - Még azt sem tudom, mit akarok. De hidd el, nagyon sze... Szeretnék veled maradni. Csak most olyan zavarosak a dolgok.

 - Történt valami? - ül közelebb érdeklődve, nekem meg összeszorul a torkom. Nyelnem kell, hogy újra tudjak beszélni.

 - Tudod... Azon gondolkoztam, hogy az iskolában mennyire egyedül vagyok, és lehetne ez másképp is, ha máshol laknék, máshova járnék...

 - Más lenne az apád - fejezi be helyettem. Nem akartam hozzátenni, de jobban belegondolva, ez is benne van a pakliban.

 - Sosem tagadnálak meg - jelentem ki határozottan, mégis valahol elkeseredetten, mint végszót, és felállok. - Átugrom Adamhez.

 Apa bólint, nem tiltakozik. Várom egy darabig, hátha mond valami megnyugtatót, de nem szól semmit. Csak előrenéz, és visszahangosítja a TV-t. Mintha már el is mentem volna...

 Megragadom a pulóverem, és elindulok a barátomhoz. Nincs kedvem zenét sem hallgatni az úton, elég nekem a szél monoton süvítése. Este van, egészen lehűlt az idő. A félhomályban a fák is sokkal elkeseredettebbnek tűnnek, mint napközben. Csak néhány lámpa ácsorog a járda szélén, melyek csupán annyi fényt adnak, hogy lássam az utat. Ám nem csak ezek világítanak jelezve az irányt. A csillagok már-már fényesebbek, mint maga az erre kitalált lámpák. Most mindegyik ég, vagy ha nem is, több mint szokott. Innen tudom, hogy ez egy rendkívül sötét este. Sötét, akárcsak a hangulatom, melyben a remény pislákol. De talán a csillagok erősebben világítanak, mint az az apró sugár, amely bennem van. Dermesztő, akár a szél egyre erősödő zúgása. A csillagokat nemsokára felhők takarják el; vihar közeledik. És ahogy gyorsan haladok a járdán, nemsokára megérzem az első cseppeket az arcomra zuhanni. Felhúzom a kapucnim, és még mielőtt megerősödne a zivatar, megtorpanok Adamék háza előtt. Bár nincs messze, most mégis fényév távolságnak hatott az út idáig.

 Csengetek, és várok. Nemsokára az anyukája nyit ajtót.

 - Szia, Angel! Adam nálatok hagyott valamit? - kérdezi, arra célozva, hogy igazán váratlan a látogatásom, pláne azok után, hogy Ad tőlünk ment haza.

 - Szia! Nem, dehogy. Csak szeretnék vele néhány szót váltani, ha nem gond - jelentem ki.

 - Persze, gyere be nyugodtan! Úgyis esik az eső. Valami baj van? - aggodalmaskodik, és becsukja mögöttem az ajtót.

 Csak megrázom a fejem, és tekintetemmel elkezdem keresni.

 - Fent van - mutat a lépcsőre. Megköszönöm az útbaigazítást, és felszaladok az emeletre. 

 Adam szobája ajtaján egy Limp Bizkites plakát díszeleg, így még az újonnan érkező vendégek is könnyen rájöhetnek, hogy ez az ő része. Nekem nincs szükségem arra, hogy jobban megcsodáljam, hiszen már ismerem a terepet. Kettőt kopogtatok, és amikor hallom az instrukciót, miszerint bemehetek, le is nyomom a kilincset. Ad az ágyán ül, és a telefonját babrálja. Amikor megpillant, látom rajta, hogy igencsak meglepődik a látogatásomon.

 - Hát te? - kérdezi, és maga mellé rakja a mobilját.

 - Szó nélkül elmentél - mosolygok rá, és melléülök. - El akartam köszönni.

 - Csak ennyi? - vonja fel a szemöldökét.

 - Dehogyis - mondom. - Bocsánatot akarok kérni.

 - Miért?

 - Hogy olyan önző vagyok.

 - Kezdek hozzászokni - vonja meg a vállát vigyorogva, és bár nincs semmi gúny a hangjában, én tudom, hogy komolyan gondolta. De nem haragszik, és ennek örülök.

 - Szóval sajnálom - jelentem ki határozottan.

 - Semmi baj - mosolyodik el finoman, és megsimítja a karom. Olyan megnyugtató az érintése.

 - Te jól vagy? Mármint... Tudok segíteni valamit? Vagy... Jó ég, azt sem tudom, mit mondjak! - nevetek fel kínomban.

 - A nyugtatás legyen az én dolgom. Nekem csak az a fontos, hogy megmaradjunk egymásnak - biccent.

 Sírni tudnék a meghatottságtól, de már épp eleget zokogtam. Így csak megölelem.

 - Tudom, hogy nem vagy jól, és én is kevés vagyok hozzá, hogy ez ne így legyen - kezdem, még mindig a vállába bújva. - De azt tudnod kell, hogyha bármi van, csak egy szavadba kerül, és én itt leszek.

 - Vagy ahogy látom, szólnom se kell - röhög fel. Én is elnevetem magam, és elválunk egymástól.
 - Nagyon kivagy? - firtatom tovább. Nem akarok anélkül elmenni, hogy nem segítettem. Legalább egy kicsit.
 - Fogalmazzunk úgy, hogy voltam már rosszabbul is - biccent.
 - Ha elmentem... - kezdem, és ismét egy hatalmas gombóc képződik a torkomban, mit bárhogy is próbálkozok, nem tudok lenyelni. - Miattam már nem kell izgulnod.
 - Az a baj, hogy amúgy sincs esélyem. Akkor már inkább jöjjetek össze, csak ne tudjak reménykedni se. Azért próbálkoztam a strandon is, tudod jól. Viszont... Lehetne egy kérdésem? - vált gyorsan témát, mielőtt közbe tudnék szólni. Bólintok. - Azért jöttél csak át bocsánatot kérni, és elmondani, hogy számíthatok rád, hogy könnyíts a bűntudatodon?
 Tagadnom kéne, de nem megy. Szívem hevesen ver, én pedig lesütöm a tekintetem. Aggódom Adam miatt, ez tény. De jelenleg tényleg csak a magam gondjaira tudok gondolni, erről viszont nem tehetek.
 - Szóval igen - bólint egy kínos hallgatás után. - Ez esetben... nincs rád szükségem, köszönöm.
 Minden porcikám megremeg, ismét a sírás kerülget, mint már oly sokszor. Amíg a legjobb barátom önzetlenül segít, én arra sem vagyok képes, hogy őszintén nyújtsam felé a kezem. Felállok, de meg is inog a testem, lábamból egy pillanat alatt szökik ki az erő.
 - Akkor hazamegyek - motyogom elhaló hangom, és megfordulva elindulok az ajtó felé, ám Adam utánam szól:
 - Hívd fel apukádat megint, kérdd meg, hogy vigyen el! Nem azért, mert többet nem akarlak látni, tudod, hogy nincs így. Csak azt nem szeretném, ha továbbra is törnéd magad. Ha sosem változtatunk, csak rosszabb lesz. De nyugodj meg, nem csak nekem, hanem neked is - teszi hozzá ,,mellékesen", én pedig képtelen vagyok bármit reagálni. Csak kisétálok a szobájából, elköszönök a szüleitől, és hazarohanok.
 Kint a vihar erősebb, mint aminek gondoltam, de abban reménykedek, hogy hamar vége lesz...