2015. október 18., vasárnap

27. Életek

Hát srácok... Baromi érzelgős egy rész lett, tele gagyi facebookra való idézetekkel. De mindenkit megnyugtatok, lesz ez még érzelgősebb is.:D

 Pár perce még a vágytól remegtem, most a félelemtől és a szégyentől. Hogy történhetett ez? Tudom, mind a ketten hibásak vagyunk. De arról nem tehetünk, hogy így alakultak a dolgok. Összegörnyedek, pólómat görcsösen magamhoz szorítva. Szememből megállás nélkül folynak a könnyek, kétségbe vagyok esve. Nem tudom, mi segíthet, csak azt, hogy ki. Hát megragadom a telefonom, és egy rövid üzenetben értesítem Adam-et, hogy nem vagyok a legjobb állapotban. 
,,Gyere át!"
 Csak ennyire van erőm. A kezem olyan gyenge, hogy a pólóm szorítása is egyre enyhül. Inkább fel is veszem, nem akarok szánalmasabban festeni annál, mint amilyen így is vagyok. Tudom, hogy jól tettem, hogy elmondtam, de érzem, hogy ezzel véget vetettem mindennek. Adam nemsokára betoppan a szobába, és rögtön a karjaimba veti magát. Vállába fúrom a fejem, és kiengedem minden bánatom. Hangosan, mégis erőtlenül zokogok, egyre elhalóbb hangon.
 - Shh, semmi baj! - simogatja a hajam, de hallom, hogy nem beszél őszintén. Ő is el van keseredve, mert tudja, hogy ezzel végleg itt hagyom. - Ne haragudj rám! - mondja csalódottan, mikor eltol magától.
 - Miről beszélsz? - szipogom.
 - Hogy azt hittem, ő is szeret... - süti le a szemeit.
 - Szeret... - motyogom, Ad pedig egy pillanatra ledermed, majd megértően bólint. 
 - Mike túl nagy úriember ahhoz, hogy összejöjjön veled. Ez érthető - jegyzi meg enyhén szemrehányóan, de nem tudok rá haragudni. Tudom, hogy neki is ugyanolyan borzalmas, mint nekem.
 - Sírj nyugodtan! - mondom neki. - Én már épp eleget tettem, te meg mindig visszatartod. Pedig neked is rengeteg okod lenne rá.
 Letörlöm a könnyeimet, és egy mosolyt erőltetek az arcomra.
 - Én pedig bocsánatot kérek Mike-tól, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam. 
 Amikor felállok, kicsit megszédülök, de minden erőmet beleadom, és Mike felé veszem az irányt. Arcát kezei közé temeti, válla enyhén meg-meg emelkedik. Ő is sír. Rég láttam így, és ahogy megpillantom, minden idegességem szertefoszlik. Csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára mindenkit, köztük Őt is elveszítem.
 - Sajnálom... - lépek oda mellé. - Sajnálom, hogy így alakult... Annyira... Nem akartam - próbálom visszatartani a könnyeim, de nagyon nehéz.
 Mike nem szól, csak zokogva magához húz, és a hasamba temeti az arcát. Eleinte tehetetlenül lógatom a kezeim magam mellett, aztán elkezdem simogatni a fejét.
 - Olyan kínosan érzem magam - nyögi, és el is enged. - Többet nem szeretnélek megérinteni. Kérlek, ne haragudj rám!
 Nem szólok semmit, csak megtörten leülök mellé. Mike sírása is egyre halkul, majd egyszerre meredünk magunk elé, csendben. Nem kell szó, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Nem kell, hogy érezzük, amit a másik is. A csend mindent megold helyettünk, amely jobban nyomaszt, mint bármi más, kézzel fogható dolog a világon. Gondolataim visszhang képében cikáznak a fejemben. Talán mégis érdemes volt elmondanom, hiszen ezzel pontot tettünk a történetünk végére. Bár fájdalmasabb, mint amire számítottam, de másképp nem történhetett volna. Így tökéletes.
 - Felhívtad már apát? - kérdezem halkan, szinte suttogva.
 - Felhívtam. Nagyon boldog volt. Azt mondta, hétfőn érted jön. Addig megoldom a gimis dolgaidat is - magyarázza egyhangúan, mégis lehangoltan.
 - Messze lakik? - nézek rá rémülten.
 - Messze.
 Válasza elkeserít, de tudom, hogy így lesz a legjobb.
 - Szeretném veled tartani a kapcsolatot - jelentem ki egy hirtelen meggondolásból.
 - Akkor az egésznek semmi értelme nem lenne.
 - Így sincs semminek semmi értelme. Ki kell törölnöm az emlékeimet. Már másodszor kezdem újra az életem - Malmozó ujjaimat kezdem pásztázni. Szinte érzéketlen vagyok, csak a szürke nadrágomat fokozatosan elsötétítő foltokból tudom, hogy ismét könnyezem.
 - Nekem egy életem van - kezdi, majd egy sóhaj kíséretében megragadja a kezem. Tekintete vonzza az enyémet, érzem, hogy muszáj belenéznem. - Egy életem van, és más kívánni se merne ilyet. Egy sikeres zenekar frontembere vagyok, gyönyörű házam van, grafikus diplomám, van pénzem, és volt egy gyönyörű, kedves lányom, akibe beleszerettem. Én rontottam el, és jóvá már sehogy se tudom hozni, de próbálom. Valóban értelmetlen. Minden értelmetlen, de nem lehetek öngyilkos. A halált ki kell érdemelni, ahhoz le kell élni egy életet. Nekem pedig csupán egy életem van.
 Lenéz, mély levegőt vesz, majd könnyek között folytatja.
 - Még élek, és ilyen jelennel nem érdemlek halált. Szeretném, ha ez a jelen múltba fordulna át. Szeretném, ha te lennél a jelenem, majd múltam. Aztán... Szeretném elfelejteni.
 Ez lettem. Egy felejthető fogalom, és ami a legszörnyűbb, hogy megértem. Egy bólintással válaszolok. Maradt egy hétvégém, a végső búcsúig. Pont elég lesz, hogy összepakoljak. Felállok a kanapéról és besétálok Adamhez. Átkarolom, és hagyom, hogy a vállamra hajtva fejét zokogjon tovább. Ekkor tudatosul bennem, hogy tulajdonképpen minden az én hibám.
 - Hazamegyek - mondja aztán, mikor kicsit megnyugszik. - Mikor látlak utoljára?
 - Vasárnap átmegyek - biccentek és egy finom mosolyt erőltetek az arcomra. - Kitartást!
 - Neked is - mondja, és feláll. Kikísérem a szobából, majd a bejárati ajtón is. Ketten állunk kint. Sötét van, az utcai lámpák segítenek, hogy lássuk egymás tekintetét. Ő egy lágy puszit nyom az arcomra, és egy intéssel köszön el. Én még állok kint, és a lassan eltávolodó alakját pásztázom. Úgy tűnik el, mint egy foszló emlékkép, amely nem olyan erős, mégis, mikor búcsúznunk kell, visszatér. Arcon vág vagy megsimít. De mindig benned marad. És hiába akarunk idegenek lenni egymás szemében, sosem hagyja majd. Jó lenne amnéziásnak lenni, mert így még a legszebb emlékeim is a halálba fognak kívánni.  

11 megjegyzés:

  1. Ó, ez olyan szép volt :'(
    Két apró, építő jellegű megjegyzés/tanács/miafrász, ha szeretnéd, megfogadod, ha nem szeretnéd, nem:
    1. van egy elírás, szerintem javítsd. Itt a vége felé, "- Nekem egy életem van - kezdni [...]".
    2. szerintem egy kicsit... hogyisírjam... ~nyegle~ lett ez az Angie, nem? Vagyis olyan beletörődő, "lábtörlőszerű". De lehet, hogy csak a belső feminista beszél belőlem.

    Mindenesetre, mind mindig, imádtam. Naponta csekkoltam, hogy van-e új rész, és most végre-valahára volt! (Nem hányom a szemedre, vagy ilyenek, hidd el, én még ennél is JÓVAL ritkábban posztolok...) Így tovább! ^o^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem is nyegle lett, de hát meggyengült szágíny.:c Olyan, mint én.:"D
      Amúgy nagyon aranyos vagy, köszönöm, de fene tudta, hogy ennyi dolgom lesz idén.:D Mindenesetre igyekszem.uwu

      Törlés
  2. Hogy lehet ezt így...argh. Ne készíts ki.. Van egy ötletem. Ha végül nem happy enndel fejezed be, megnyuvasztalak és az egyik elérhetőségemen( fb, e-mail..) leírod nekem a másik végletet, mikor Mikék összejönnek. Okés? Rendben:D

    Ölel,
    Lettie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha negatív vége lesz, ígérem, írok egy olyan befejezést is.c: De bármi lesz is, ne nyuvassz meg, pls!><

      Törlés
  3. Alig várom a következő részt, ez annyira szép lett. Remélem, hogy végül csak egymásra találnak, beletörődnek hogy így kell lennie meg minden, de ha nem lécciii legyen egy olyan is:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenképp lesz olyan, vagy így, vagy úgy, de lesz.^^ Most már csak azért is.ouo

      Törlés
  4. Szia!
    Blogunkon meglepetés vár! :) http://lukehemmings--98.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
  5. Mikor lesz friss? Elvonási tüneteim vannak... *_*

    VálaszTörlés