OVA Másképpen

Közkívánatra itt egy alternatív befejezés is.^^ Személyem szerint én nem támogatom az ilyesmit, de nehéz elengedni ezt a történetet, és ez egy kis megnyugvás a számomra is, hogy mindent megtettem, hogy minél tovább benne maradjak.:3 Plusz... Egy kis hála Nektek!^^

 Az egyetemről hazafelé tartott, enyhén fáradtan, igyekezett végig odafigyelni az órán, mert nagy álma volt, hogy orvos lehessen, ha majd családja lesz. Nem is igazán koncentrált másra a tanuláson kívül. Voltak barátai, voltak, kiknek mesélhetett a problémáiról, mert bizony, előfordult, hogy enyhén megroppant a sok feladatban, de örült, hogy végre sikerült valamivel majdnem teljesen elnyomni szívében a múlt gyötrelmeit. Néha-néha visszatértek az emlékek, de szerencséje volt, hiszen valódi családjára is számíthatott. Az apja minden jóval ellátta, azt akarta, hogy minél könnyebb legyen neki feldolgozni a búcsút és a gyászt. Adam temetése után Angelnek könnyebb lett. Maga sem tudja miért, talán a végső megnyugvás, hogy barátja sose volt boldogabb. 

 Az új gimnáziumában sok új emberrel megismerkedett, akik befogadóak voltak és nyitottak Angie társaságára, aki ettől új erőre kapott. A múltjáról nem mesélt, csupán az apjának, akiben viszont tudta, száz százalékosan megbízhat. Nem volt szüksége semmire. Csak ahogyan így hazafelé bandukolt, kedve támadt elszívni egy cigarettát. Elvégre aznap volt a tizenkilencedik születésnapja, és még sosem próbálta ki. Nem érezte kínosnak, nem is kívánt rászokni. Csak most az egyszer érezni akarta tüdejében a füstöt. Vágyott a méregre, maga sem tudta miért. Így besétált egy közeli trafikba és vett egy dobozzal az egyik legolcsóbból, még ha el is szörnyülködött annak az árán is. 

 A közelében volt egy kisebb várrom, egy domb tetején, mely mindig csöndesnek mutatkozott a látogatók előtt. Arra vette most az irányt, hogy kicsit átgondolja a jelenjét és a jövőét, a múltját már nagyjából lezárta. Igaz, néha belé hasítottak a tépő emlékek, de nem volt benne folytonos bánat és hiányérzet. 

 Lassan bandukolt fel a dombon, mélyen szívta be a növények illatát, mert bár ősz vége volt, frissnek és üdének tűnt a természet, néhány megsárgult lombkoronát leszámítva. A dombtetőn leült, lógatta a lábát, figyelte a belátható városrészt. Hangulatosnak tartotta a pillanatot, tökéletes volt arra, hogy kicsit magába forduljon. Csak most az egyszer... Eszébe jutott, milyen szerencsés helyzetben van, milyen jól tette, hogy annak idején nem adta fel az életét. Eszébe jutott, hogy amíg csupán egy barátja volt, álmodni se mert arról, hogy valaha lesz több is. Nem is akarta, elég volt neki Adam. Lehunyta a szemét, majd könnyező tekintetét az ég felé emelte. Nem volt hívő, ám hitt abban, hogy ott van fent, és őt figyeli. Büszkén, biztatóan.

 - Most bűnözni fogok - suttogta, és kiemelte a kabátja zsebéből a cigarettát. Mikor kihúzott a dobozból egy szálat, akkor jutott eszébe, hogy nincs nála öngyújtó. - Picsába! - morogta idegesen, és zavartan körbenézett. Mellette nem messze egy éppen sört iszogató férfi ücsörgött. Úgy gondolta, talán ő meg tudja szánni, csak azt nem tudta, hogyan kell közeledni ilyenkor. Adsz tüzet? Van öngyújtód? Á, fogalma sem volt, úgy döntött, rögtönöz, bár sosem volt túl jó a véletlenszerű kommunikációkban. 

 - Ühm... - böködte meg az idegen vállát. - Csak azt szeretném kérdezni, hogy meg tudnád-e gyújtani a...

 Ekkor a férfi meglepetten rápillantott. Angelnek elállt a szava, ugyanis egy régi ismerős nézett vissza rá.

 - A cigid? Magadnak is meggyújthatod, itt az öngyújtóm - nyújtotta át lazán, Angel pedig remegő kézzel vette el, le nem véve a tekintetét a férfiről.
 - Mike? - motyogta óvatosan. Ekkor, mintha az idegen eszében bevillant volna valami, zavarta leengedte a kezét.
 - Angel? - suttogta.
 - Jézusom - szólalt meg a lány. Az addig remegő lábaiból kifutott az erő, szédülve rogyott ülőhelyzetbe Mike mellé. - Én... Valójában nem is dohányzom, csak... Jézusom! - fejét tenyereibe temetve próbálta magát összeszedni, sikertelenül.
 Mike kezével végigsimított Angel karján, mire ő ösztönösen felpillantott.
 - Hogy megváltoztál... - jelentette ki halkan. - Gyönyörű vagy.
 Angel szégyenkezve elmosolyodott, és elmormolt egy halk köszönömöt. Agyában egyszerre cikáztak át az emlékek. Amikor Mike megölelte, megcsókolta, és majdnem elvette szüzességét. Azóta sem adta oda senkinek. Képtelen volt rá, mert legbelül megmaradtak benne az érzelmek, Mike-ot képtelen volt túlszárnyalni minden férfi. Valamiért még mindig égett benne a vágy, hogy egyszer majd együtt lesznek, még ha ezt szégyellte is bevallani. De most olyan őszintének érezte magát. Úgy gondolta, képes bármit bevallani, csak tartson még ki ez a pillanat.
 - Örülök, hogy látlak - mondta alig hallhatóan.
 - Hány éves vagy? - kérdezte hirtelen Mike.
 - Tizennyolc. Illetve, ma lettem tizenkilenc. Mármint... Hivatalosan - kezdte, majd rápillantott az órájára -, két perc múlva leszek annyi.
 - Megvárjuk - biccentett Mike, Angel pedig értetlenül meredt rá, majd előkaparta a cigarettás dobozkáját, hogy újat vegyen ki, mivel az előbbit zavarában elejtette.
 Remegő kézzel tette bele a szájába, és hosszú próbálkozások árán végül sikeresen meggyújtotta.
 - Ez borzasztó - emelte a szája elé a kezét, köhögve. - Inkább kidobom.
 - Dobd bele ebbe! - nyújtotta felé Mike az üres sörös dobozt. Angel szót fogadott neki, a férfi pedig először az órájára, majd Anigie-re emelte a tekintetét, és csupa őszinteséggel a hangjában így szólt:
 - Négy éve szerelmes vagyok beléd. Most már büszkén vállalom, hiszen nem vagyok az apád, és te sem vagy gyerek már. Nő lettél. Én pedig iszonyatosan boldog, hogy látlak. Enyhén kínosan érzem most magam... - nevette el magát halkan, a tarkóját dörzsölgetve -, de úgy éreztem, el kell mondanom. Nem várom el, hogy ezek után a nyakamba ugorj, sőt, nagy valószínűséggel már van, aki szeret téged. Más. Csak azt akarom, hogy tudd, az érzelmeim nem változtak. Küzdöttem ellenük, de túl sok időt töltöttünk el együtt ahhoz, hogy csak egyszerűen elfelejtselek. Sajnálom. Ahogy azt is, hogy annak idején nem voltam elég bátor.
 - Csak van tartásod - szólt közbe Angel ingerülten, majd lesütötte a tekintetét. - Kínos helyzetbe hoztalak - motyogta, majd óvatosan visszapillantott, és mintegy mellékesen hozzáfűzte: - Egyébként nincs most senkim.
 Mike elmosolyodott.
 - Majd lesz - jelentette ki, és hirtelen felállt. Leporolta a nadrágját, és összenyomta az üres sörösüveget. - Örültem - biccentett.
 Mikor épp hátat fordítva elindult volna, Angel hevesen felpattant, és megérintette a férfi vállát.
 - Kérlek várj! - kiáltotta. - Azt hittem, már lezártalak, de nem igaz. Valójában minden nap gondolok rád. Az eszemben vagy, nem hagysz nyugodni. Szégyelltem, hogy képtelen voltam elfelejteni a történteket, de most hogy ezt elmondtad nekem, bevallom, kicsit megnyugodtam. Köszönöm az őszinteséged!
 Mike ismét elmosolyodott, és magához húzta a lányt, kiről lehullott a táska, karjai a férfi nyakát fonták körül. Szenvedélyes csókban forrtak össze, szívük egyszerre dobbant. Olyan volt számukra ez a pillanat, mint egy addig fogvatartott madár számára, az, ahogy a szeme előtt kinyitják a kalitka kapuját; hadd repüljön. Nem éreztek bűntudatot, már nem. Annyi mindent tettek volna még a csókon kívül is, de Mike féltette a lányt. Úgy tartotta karjaiban, mint egy értéket, hiszen nem akarta ismét elveszíteni. A pillanat számukra a teljes kiteljesedés volt, és bár a múlt összefonódott a jelennel, a legszebb jövőt ígérte nekik.
 Aztán elváltak egymástól. Mike óvatosan szántott végig ujjaival Angel haján, szeme csillogott a boldogságtól.
 - Ugye most már velem maradsz? - kérdezte halkan, csak úgy, hogy csupán a lány hallhassa.
 Angie elmosolyodott, és örömittasan felsóhajtott.
 - Veled.

VÉGE