21. Nem vagy egyedül

 Nyah, sziasztok!^^/

Nem, még mindig nincs gépünk, viszont mama elhozta a laptopját, úgyhogy megragadom az alkalmat, és megpróbálok összehozni egy részt.c: Örülök, hogy ilyen hosszú kihagyás után is itt maradtatok az oldalon,^^ Köszönöm szépen! Remélem, nem okozok csalódást.:3

,,Herold Matt

2003

Drága Angel!

 Valójában nem is tudom hol kezdjem, hiszen majdnem annyira zavarban vagyok, mint szerintem te is. Talán azzal indítanám mondanivalómat, hogy örülök, hogy most a kezedben fogod ezt a levelet, hiszen ez azt jelenti, hogy jó helyen vagy, és még mindig élsz... Tudom, ez most furcsán hangzik, de amikor írom, tulajdonképpen fogalmam sincs, mi van veled. Rendben vagy-e, létezel-e még. De nem húzom tovább a szót ilyesmivel, hiszen ezzel egy olyan helyzetet vázolok fel, ami csak engem érdekel. Te nem ezért nyitottad fel a borítékot, és valójában én sem ezért ragadtam meg egy tollat, hanem hogy elmondjam; hiányzol.

 Most már, ha minden igaz, elég idős vagy, és remélem, elég erős is, hogy tudd az igazságot. Tudod, neked sosem volt igazán édesanyád. Azt a nőt, aki világra hozott, nagyon szerettem, igazán jó ember volt, és mindent meg akart adni neked, ám ezt sajnos sosem tehette meg. A szülés rettenetesen megviselte, így sajnos nem élhette meg azt az örömteli pillanatot, hogy lásson téged. Elhunyt."

 Zokogva ejtem ölembe a levelet, és megpróbálok lenyugodni. Adam a tenyeremben pihenteti kezét, és apró mozdulatokkal simogatja azt, hogy folytatni tudjam. Mély lélegzetekkel keresem a sorokat tekintetemmel, ahol tartottam, és kicsit halkabban, szaggatottabban olvasom tovább...

,,Teljesen magam alatt voltam, már-már beleőrültem a tudatba, hogy nincs többé, és te sem ismerheted. Rögtön helyettesíteni akartam, hiszen úgy éreztem, nem élhetsz anyuka nélkül, és a törvények is így gondolták. Hamar beleszerettem egy fiatal nőbe, kivel össze is házasodtam. Minden szép és jó volt, azon kívül, hogy az elvakult szerelmem eltompította a tényt, hogy féltékeny volt rád, utált téged, és meg akart tőled szabadulni. Én sem voltam számára más, csupán egy naiv pénztárca. Talált is jobbat, el is akart hagyni engem, veled együtt, örökre. Ilyet persze nem tehetett anélkül, hogy ne látogatott volna minket, így a lehető legszörnyűbb megoldást választotta. Engem elhagyott, téged pedig elvitt magával. Hogy hova, azt nem tudom, csak azt, hogy sosem láttalak többé, és nevelőanyádat sem tudtam elérni. Egy privát üzenetben tudatta velem, hogy nem vagy nála, ne keresselek többé. Se téged, se őt. Kikészültem lelkileg. Egy idegroncs lettem. Bosszút forraltam mostohád ellen, börtönbe akartam juttatni. Sikerült is, de téged már nem tudtalak megtalálni. Most viszont, hogy olvasod ezt a levelet, tudom, jól vagy. Nem kereslek többé, hiszen számodra egy senki vagyok már. Talán már van egy sokkal jobb apukád, testvéreid, és egy igazi anyukád, aki szeret téged, és vigyáz rád. De ha bármikor szükséged lenne rám, ha úgy döntesz, szeretnél megismerni, én várok rád. Te leszel számomra az első. Most már vigyázhatok rád egyedül, régen még nem volt rá lehetőségem. Ha nem keresel, azt is megértem. De örökké várni fogom a hívásod. Elérhetőségeimet a levél alsó sarkában találod. 

Vigyázz magadra!"

 Fejem kezeim közé fogom, hátradőlök az ágyon, és megpróbálok egyenletesen lélegezni. Túl sok ez nekem, és most választanom kell. Nem tudom, mi igaz, és miben kételkedjek. Mostohám féltékeny tekintete ugyan homályosan itt lebeg előttem, ám az is lehet, hogy ezt csak a levél idézi fel bennem. Adam is maga elé meredve ül, nem tud megszólalni. 

 - Mondj valamit, kérlek! - motyogom. Hallani akarom megnyugtató hangját. Érezni akarom szeretetteljes ölelését. Egyenlőre nincsen másra szükségem, hiszen én is oly tehetetlennek és elhagyatottnak érzem magam. 

 - Minden rendben van! - próbálkozik Adam, ám szavai túl kétségbeesettek ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Semmi nincs rendben. - Sosem vagy egyedül. 

 Igen. Valóban ez az egyetlen apró fűszál, amibe kapaszkodhatok. De a tehetetlenség mindig elszakítja, és csak az az apró gondolatfoszlány marad, hogy ott van még, csak rövidebb, és abban sem vagyok biztos, hogy valóban így van, és nem csak illúzió. De Adam ölelése próbálja visszahozni a hitet és a reményt. Beszívom dezodorja illatát, és így próbálom erősíteni eme érzéseket.  

 - Mi lesz most? - kérdezem eltolva magamtól, és a szememet törölgetve.

 - Felhívod édesapádat - bólint, és megszorítja a kezem, melyet azóta is kitartóan fog. Próbál határozottnak látszani, de tekintetében látom, hogy ott van a félelem, mely azt diktálja, tán már sosem lát többé.

 -  Azt sem tudom, mit mondjak... - nézek magam elé elhagyatottan.

 - Szerintem adja majd magát. Biztos felkészült rá apukád, hogy egyszer hallani fogja a hangod, és talán össze is írta, miket mondjon. A levélben is milyen összeszedett volt, a helyzethez képest! Szerintem ezzel kapcsolatban nincs miért izgulnod!

 - Mással kapcsolatban már van, ugye? - röhögök fel kínomban, és ismét a kezeim közé fogom az arcom. - Jaj, Ad, én annyira kétségbe vagyok esve! Nem tudom, mi lesz, mire számítsak. Nem tudom, apa, illetve Mike mit szól majd a dologhoz, és azt sem tudom, velünk mi lesz.

 - Mármint veled és velem? - mutat ránk.

 Egy erős gesztusként bólintok.

 - Egy erős és igaz barátságot a távolság sem tud szétszakítani, sem meggyengíteni. Legalábbis én ezzel vigasztalom magam - vonja meg a vállát. Annyira ért hozzá, mit kell mondani...

 - Na, jó... Akkor beszámolok Mike-nak - törlöm meg még egyszer a szemem, és a levéllel a kezemben felállok.

 Alacsony vérnyomásom egy pillanatra elsötétíti a szobát, és megszédülök. Majd új erőre kapva kilépek az ajtón, és az irányt a kanapén ücsörgő apukámhoz veszem, ki a kikapcsolt TV képernyőt bámulva malmozik ujjaival.

 - Elolvastam - szólok hozzá remegő hanggal.

 - És? - pattan fel rögvest. - Mármint... Elmondod nekem, mi állt benne?

 - Persze - mondom, és mély levegőt veszek. - Édesanyám elhunyt a szülésnél, tehát róla semmit nem tudok. A mostohaanyám volt az, aki kirakott engem az utcára. Börtönbe került, apa pedig végül egyedül maradt, mert engem nem találtak meg. Hiányzom neki, de azt mondta, akkor hívom, amikor akarom, és bármikor szívesen vár, ha úgy döntök, nála szeretnék lakni - hadarom, hogy nehogy elsírjam magam közben, de néhány szemtelen könnycsepp kicsordul, miközben mesélek. 

 Mike lefagyva hallgatja mondandómat, és látszik rajta, hogy nehezen jut szóhoz. Első reakciója csupán a tekintetében lévő rémület.

 - Gondolom, menni akarsz - nyögi ki végül. Látom rajta, hogy ő is küzd a sírással. Ekkor eltörik nálam a mécses, és zokogva odarohanok hozzá. Megölelem. Mindkettőnk szíve hevesen dobog, de az enyémet sírásom hangja nyomja el.

 - Nem tudom, apa... Én... Én téged mindennél jobban szeretlek... de... nem tudok semmit!

 - Hívd fel, jó? - tol el magától, egy keserű mosollyal az arcán, a hajamat simogatva. Akkor talán könnyebb lesz eldöntened.

 Nem merem elmondani neki, hogy én tulajdonképpen már döntöttem, így csak hevesen bólogatok, és lassan eltávolodok tőle. Felhívom. Még ma felhívom apukámat.