2015. november 8., vasárnap

29. Búcsú és talákozás

Utolsó rész... Ne feledjétek, még hátra van egy epilógus, és ha nem hozom össze őket, akkor még egy.:"D Illetve egy köszönetnyilvánítással is tartozom nektek, azt hiszem...^^" Köszönök mindent!

 Hétfő reggel. Egész este meredten bámultam magam elé. Néha könnyezni kezdtem, néha lefeküdtem és a plafont bámultam, próbálva magamra erőltetni az alvást. Képtelen voltam rá, pedig sosem voltam fáradtabb ez előtt. Belefáradtam a sok sírásba, a tehetetlenségbe, az egész mindenségbe. Még nekem is megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, pedig azelőtt mindig ellene voltam. Az előtt nem tudtam, milyen igazán magam alatt lenni. Az előtt még minden rendben volt az életemben. Nem voltam szerelmes a nevelőapámba, volt egy legjobb barátom, akinél kívánni se tudtam volna jobbat, és még csak gondolnom se kellett arra, hogy ezt az életet egyszer elveszítem. Pedig itt állok a vég kapujában, a valódi apukám bármely pillanatban megjöhet értem, engem pedig a legleharcoltabb állapotba fog látni.
 Hirtelen kopogtatnak, majd Mike nyit ajtót, és hangtalanul leereszkedik mellém az ágyra. Üveges tekintettel malmozó kezeit figyeli, küzd a szavakkal, látszik, hogy nehezen tud megszólalni. El nem tudom képzelni, mit akar mondani, de rettegek szavaitól. Nem szokása csak úgy rám nyitni, pláne nem hat óra táján.
 - Csak... Annyit akarok mondani... - kezdi, majd rám pillant. - Hogy sajnálom.
 Pislogva figyelem, nem igazán tudom, mire akar kilyukadni.
 - Képtelen vagyok elképzelni, mi lesz veled és velem ez után. Tudom, mi történt, és majd' elásnám magam szégyenemben, hogy segítség helyett csupán eltaszítalak magamtól, mintha nem is ismernélek - folytatja elkeseredetten. Hangján hallom, tényleg szégyenli magát a történtek miatt. - Pedig évekig én neveltelek, valódi gyermekemnek tartottalak, amíg beléd nem szerettem. Képtelen voltam uralkodni az érzelmeimen, bekebeleztek. Úgy csináltam, mintha mi sem történt volna, pedig küzdöttem. Téptem magam, még ha tudtam is, ez nem segít. Az, hogy elmész, a legjobb döntés, még ha tudom is, bele fogok pusztulni a magányba.
 Meghatottan figyelem. Tekintetét szigorúan kezein tartja, nem képes a szemembe nézni. Engem viszont megnyugtat a tekintete, és tudom, nekem is mondanom kéne valamit, mert tartozunk egymásnak egy rendes búcsúval, ha már eddig nem igen volt rá lehetőség.
 - Köszönök mindent! - szólalok meg. - Megmentetted az életem, és sosem hagytál magamra. Mindig szeretettel gondoskodtál rólam, kívánni se tudtam volna jobb apát. Az, hogy szeretlek, maradjon az én szégyenem, te nem tehetsz róla, ahogy arról sem, hogy viszonozod az érzéseimet. - nyelek egyet, majd folytatom: - Tulajdonképpen ez az a helyzet, amit mindenki szeretne. Sok ember legnagyobb álma. Mi meg itt állunk, tehetetlenül, mert tudjuk, hogy a helyzet... Nem engedi, hogy...
 Nehezen nyögöm ki a szavakat, de Mike ezt egy mosollyal nyugtázza, és magához húz. Rég láttam őszintén mosolyogni, és bár ölelése rengeteg sebet tép fel bennem, valamiért mégis nyugtatóan hat rám. Jól esik az érintése. Egy kis elzárkózás az álomvilágomba attól a valóságtól, mely szétszakít belül. 
 - Részvétem! - suttogja halkan a fülembe. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy egy megnyugtató könnycsepp hagyja el. Talán az utolsó, talán az összeset kisírtam magamból, mert már képtelen vagyok többet elereszteni.
 Csengetnek. Mike feláll, és egy kis idő után én is követem példáját. Felpattanok, és magamra veszem az oldaltáskámat. Félve lépek ki a szobámból, tekintetemet a bejárati ajtóra tapasztom. Nem számítottam apukám korai érkezésére. Iszonyatosan izgulok, remegek, alig állok a lábamon. Most jövök rá, hogy mennyire fáradt is vagyok valójában.
 - Üdv! - köszön monoton hangon Mike, mikor kinyitja az ajtót.
 Egy jókedvű, középkorú, Mike-nál egy kicsivel alacsonyabb férfi toppan be. Sötétbarna hajára, és ugyanolyan kék szemére, mint az enyém, tisztán emlékeztem, de az arca nem maradt meg, pedig a korához és a múltjához képest igazán fiatalos.
 - Jó reggelt kívánok! Remélem, nem ébresztettelek fel titeket, már hajnalban elindultam, hogy minél előbb ideérjek - hadarja, és tekintetével látványosan engem keres. Mikor megpillant, széles vigyor ül az arcára, és egy könnycsepp gurul ki a szeméből. - Angel! Kislányom! - kiált fel.
 Félve előre sétálok. Nem tudom, hogyan kéne közelednem, de a barátságos kisugárzása egy ölelést hoz ki belőlem. Karjai védelmezően körbefonnak, száját boldog nevetés hagyja el. Még engem is mosolygásra késztet, és valahogy nem érzem úgy, mintha egy idegen karjaiban pihennék. Ő az apukám. A valódi! Eljött értem, és haza fog vinni!
 - Szia! - suttogom boldogan.
 Ő eltol magától, és belenéz a szemembe. Tekintetéből süt az, hogy mennyire örül nekem, hogy mióta várta már ezt a pillanatot. Az emlékeim vele kapcsolatban felerősödnek. Minden más elhal körülöttem, csak ő van az eszemben. Alig hiszem el, hogy újra látom, annyi év után!
 - Mehetünk, vagy még szeretnél búcsúzkodni? - kérdezi kedvesen, miközben végigsimít a karomon.
 Félve rápillantok Mike-ra. Mosolyog, de nem egészen őszintén. Tudom mit érez, ahogy arcára tekintek egyből eszembe jut, hogy most van itt a vég. Odamegyek hozzá, és őt is megölelem úgy, hogy szám a füléhez legyen közel. Halkan, hogy csupán ő hallja énekelni kezdek.
 - Hova mentél? Annyira hiányzol. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, mióta itt hagytál...
 Mike-nak, mintha bevillanna valami, ellök magától, és elsiet a bejárat melletti fiókhoz. Kiemel belőle egy CD-t és átnyújtja nekem.
 - Búcsúajándék - mondja mosolyogva. - Vigyázz magadra! Szeretlek...
 Bólintok, és az oldaltáskámba süllyesztem a CD-t. Odafordulok apához, akinél már a bőröndöm is ott van.
 - Indulhatunk? - kérdezi kedvesen.
 - Igen - biccentek. - A többi cuccomat majd utánunk viszik?
 - Igen, felfogadtam egy szállítót - felel.
 - Rendben - mondom, és még egyszer hátranézek. - Viszlát, Mike!
 Ő addig integet, amíg be nem csukjuk magunk mögött az ajtót. Szívem dobogása egyre hevesebb, ahogy kifelé haladunk. Apa autója viszonylag nagy, de Mike-énál nem jobb. Két bőröndöm egész' jól befér hátra. Én az anyósülésen foglalok helyet, apa pedig értelemszerűen mellettem. Beüzemeli a GPS-t, és elfordítja a slusszkulcsot. Magabiztosan vágunk neki a hosszú útnak.
 - Szeretnéd meghallgatni a CD-t, amit Mike adott? - kérdezi hirtelen, kedvesen egy kis csönd után. Bólintok, és átnyújtom neki. Mikor elindul a dal, nevetve kezdek el zokogni.


 Bágyadtan meredek ki az ablakon, szememből csurognak a könnyek, az emlékeim előtörnek, szét akarnak tépni. De nem tudnak. Tudom, hogy így kellett lennie. Tudom, hogy ez a szörnyű érzés természetes, és tudom, hogy idővel el fog múlni. Csak azt nem tudom, mi lesz ez után. Képes leszek-e még valaha úgy szeretni, mint Mike-ot szerettem? Képes leszek-e újra kötődni a biológiai apámhoz? Képes leszek-e feldolgozni Adam halálát, és találni egy új barátot, akiben ugyanúgy megbízhatok, és számíthatok rá, ha bajban leszek? Egyben biztos vagyok. Egy ilyen múlt után, a jövő már nem árthat nekem. Csak egyet kell tennem; feledni.

7 megjegyzés:

  1. NANEMÁR!!!! Fhú most aztán lesz "haddelhadd"!!!! Sírtam oké??? Sírtam! Najó csak várom az epilógust!
    Puszi:Andi:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, általánosságban gonosz ezt így kijelenteni, de őszintén örülök, hogy valakire ilyen hatással van az én történetem, hogy elsírja magát rajta.:3
      Nagyon hálás is vagyok! Köszönöm szépen!

      Törlés
  2. S í r o k .
    N E E E M .
    S z e n v e d e k .
    K e g y e l m e t .
    Most pedig megyek matekházit írni :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén sajnálom.;-; Amúgy nekem is kéne. De azt hiszem, előbb inkább befejezem ezt a történetet.^^
      És hálásan köszönöm!

      Törlés
  3. Jaaj! Hát elment. Elment, ott hagyta:( Happy Endet..! De imádtam! Annyira jó. Nem akarom hogy vége legyen a történetnek:S

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az epilógus megírása után úgy voltam vele, hogy basszus, hozzám is úgy hozzám nőtt.:c Kicsit tudok érvényesülni a főszereplővel. Ráadásul... Annyira imádtam Adamet.>< Ehh. Na, mindegy. Én vagyok a hülye, de így jött.:D Köszönöm szépen, hogy téged is olvasómnak tudhatlak!^^

      Törlés
    2. Előbb vagy utóbb mindennek vége lesz:) Ezen ne búsulj,majd írsz nekünk egy újat,mi olvasunk te pedig megszereted azt is:) Ugyan -ugyan én köszönöm, nagyon megszerettem ezt a történetet, szerintem ha teljesen vége, újra kezdem:P

      Törlés