25. Mint két idegen

 A betegségemnek már két nap után nyoma sincs. Biztos az volt az oka, hogy Adam minden nap meglátogatott, hozta a házit, segített a tanulásban, és beszélgettünk. Nem Mike-ról, nem a valódi apukámról, és nem is egymásról. Elmesélte, mi volt aznap az iskolában, felidéztünk régi, közös emlékeket, és úgy igazából mindenről, ami mosolyt csalt az arcomra. Egész hétre kiírtak az iskolából, de péntekre már egy picit sem folyt az orrom, így akkorra beszéltük meg a találkozót. A közös fagyizós programhoz pedig a kedvenc pólómat vettem fel, egy hozzátartozó rövidnadrággal. 

 Adam a hozzánk közeli park melletti fagyizónál vár engem, teljes harci szettben, ami áll az ő kedvenc Limp Bizkites pólójából, és egy térdig érő farmernadrágból. Magamban meg is jegyzem, hogy milyen jól néz ki.

 - Hát szia! - intek neki már messziről.
 - Csókollak! - sétál hozzám, és nyom is két puszit az arcomra. - Remélem, nem kapom el a betegséged.
 - Már elkaptad - vigyorgok rá, ő pedig szokásához híven beleöklözik a vállamba.
 A fagyióhoz megyünk először. Én egy citromot és egy zöldalmát kérek, Ad pedig tiramisut és mojitot. Bárhogy is erőlködöm, nem hagyja, hogy fizessek, noha erősen bizonygatom neki, hogy gyűlölöm, ha meghívnak, mert olyan érzésem lesz, mintha kihasználnám. Egy kisebb vita is kialakul köztünk egy nyamvadt meghíváson.
 - Milyen aranyos pár vagytok - dicsér meg minket az eladó hölgy, mi meg meglepetten egymásra nézünk, és felnevetünk. Nem először esett már meg, hogy azt hitték, együtt vagyunk, de mindig jól szórakozunk rajta.
 - Csak barátok vagyunk - jelentem ki mosolyogva, az eladó pedig teljesen zavarba jön. Imádom ezt a reakciót.
 - Engedd meg, hogy én fizessek! - erősködik tovább Adam, én meg végül nagy nehezen beadom a derekamat.
 Fagyival a kezünkben vonulunk ki a parkba. Egyre melegebb az idő, hiszen közeledik a nyár, a parkban azonban szinte egyáltalán nincs senki. Sok ösvény keresztezi a szépen gondozott füves részeket, mely közepén egy absztrakt, mégis mutatós szobor áll. Az ösvényen sok pad áll, melyeken legtöbbször szerelmes párok szoktak ücsörögni, illetve megfáradt nagymamák bevásárlószatyrokkal a kezükben. Mi mélyen, a közeli temetőtől nem messze találunk helyet. Ott vannak a legkevesebben, és szerintünk ott a leghangulatosabb, hiszen pont a pad felett áll az egyik legmagasabb és legterebélyesebb fa.
 - Itt a legjobb a fagyi - kezdek el valamiféle kommunikációt, mert eléggé csendben vagyunk.
 - Hát igen - feleli. - Mondd csak...
 - Igen? - nézek rá kissé félve. Ha valaki így kezdi a mondandóját, az általában nem vezet jóhoz.
 - Ugye felhívod apukádat, hogy elmehetsz-e?
 - Most? - nevetek fel, ezzel megtörve a kissé feszültté vált hangulatot.
 - Akár - biccent. - Ígérem, fogom a kezed közben!
 - Most komolyan? - nem akarok hinni a fülemnek.
 Ő válasz helyett csak bólint, és kidobja a mellette lévő kukába a szalvétáját. Nagyot nyelek, és előveszem a telefonom. Nem akarom megtenni. Olyan nehéz most kikeresni az elmentett nevét, majd rámenni a zöld telefonra, de tudom, igaza van. Nem várhatunk tovább. A felesleges találgatás, hogy maradok-e, megyek-e, csak megnehezíti a dolgot. A fülemhez emelem a mobilt, és magam elé meredek. Nézem az előttünk levő zöld pázsitot, hátha leheletnyit megnyugszom. De amint meghallom, hogy kicsöng, a torkomban kezd dobogni a szívem. Azt se tudom, hogy kezdjek neki...
 - Angel? - hallom a meglepett hangot a vonal másik oldalán.
 - Apa - szólok bele remegő hanggal. - Elviszel?
 Csönd, majd meglepett hang:
 - Tessék?
 - Szeretnék elmenni hozzád - mondom lehunyt szemekkel. Az, hogy látom a saját kézremegésem, csak még jobban elbizonytalanít, de Adam szorítása egy picit enyhít ezen az érzésen.
 - Persze, lehet róla szó... Beszéld meg a nevelőddel, hogy eljöhess pár napra, vagy akár néhány hétre...
 - Nem úgy értem - rázom a fejem, bár tudom, úgysem látja. - Azt szeretném, hogy hadd költözhessek hozzád örökre.
 - Ő... Miért?
 Nem tudom, mit válaszoljak, így segélykérően Adamre emelem a tekintetem. Ő csak legyint, és ajkaival megformálja a választ.
 - Mert te vagy az apukám - jelentem ki robotosan, érzelem nélkül. Annyira rosszul vagyok.
 - Drágám, persze, hogy ideköltözhetsz! Csak add meg a számomat a nevelődnek, és akkor ő is felhív majd ez ügyben.
 - Jó, rendben - bólogatok hevesen. - Szia!
 Amilyen gyorsan tudom, kinyomom, és próbálok egyenletes lélegzéssel nyugalmat erőltetni magamra. Adam végigsimít a karomon.
 - Büszke vagyok rád! - mosolyodik el.
 - Ennyire el akarsz már búcsúzni? - nevetek fel erőltetetten, hogy ne lássa rajtam, hogy mindjárt elájulok.
 - Bevallom, minél hamarabb - sóhajt. Meglepetten pislogok rá. - Nem akarok rád emlékezni.
 Idegeim megint megfeszülnek, ismét a sírógörcs kerülget,
 - Ezt hogy értsem? - motyogom zavartan.
 - Minden régi emlékem, ami az eszembe jut, veled kapcsolatos. Iszonyatosan bearanyoztad az életemet. Tudni azt, hogy van egy barátom, akinek mindent elmondhatok, aki mindig mellettem áll, akivel bármikor kimozdulhatok... Úr Isten, senki se kívánhatna jobbat. De az utóbbi időben... teljesen leépültem. Nem csak én, te is. Már nem ugyanaz van köztünk, mint régen. Az, hogy eljöttünk fagyizni, csak egy látszat a külvilág számára, mi legbelül mind a ketten tudjuk, hogy valójában erre most semmi szükségünk sincs. Csak fájdalmasabbá teszi a távozásodat.
 - Kérlek ne mondd ezt! - fakadok ki könnyek között. - Nekem igenis fontos az, hogy most itt vagyunk!
 - Mike mellett szívesebben ülnél - mosolyog rám keserűen.
 Szavai mélyen hasítanak belém, szinte lyukat vájnak bennem. Nem akarok számára egy senki lenni. Én akarok lenni neki az, akire szeretettel emlékszik vissza.
 - Azt szeretném, hogy idegenként haladjunk el egymás mellett, ha valaha is találkozunk még - jelenti ki, és most ő hunyja le a szemét. Innen tudom, hogy nehéz számára megformálni a szavakat.
 Ösztön éled bennem, felnyújtózok arcához, és számat szájára tapasztom. Bár eleinte ódzkodik, most nem utasítja el a csókomat. Átkarol, és szenvedélyesen, ugyanakkor gyengéden falja ajkaimat. Feszült izmaim egy percre elengednek, csak a pillanatra figyelek, minden más elszáll, a külvilág eloszlik. Bár nem szerelemből tesszük ezt, mégis jóleső érzést nyújt. Csak egy csipet a boldogságból, mit talán sosem fogunk őszintén és teljes lélekkel megtapasztalni. Aztán mikor elválunk, fájdalmas tekinteteink találkoznak, és egy darabig a legszörnyűbb vendég ül közénk; a csend.
 - Mondj el neki mindent, jó? - töri meg végül ő.
 Bakancsomra nézek, és bólintok. Holnap talán megteszem.

24. Lázasan szerelmes

Srácok, csoda történt! Jézus feltámadt, valóban feltámadt!

A viccet félretéve, ami nem is vicces, tényleg egy valóságos csodának fogom fel, de már tudom, hogy lesz innentől a történet. Igen, én ennek örülök. De akik ténylegesen szerették, és gyakran olvasták ezt a blogot, azok annyira nem fognak repesni az örömtől, ugyanis három-négy részre lehet már csak számítani ezen kívül. Igyekszem a legjobbra törekedni, még ha ezen a fejezeten nem is látszik. Most már nem lesz olyan, hogy ötlet hiányában csak valami random dolgot lepötyögök folytatásképp. Remélem, tetszeni fog, amit kitaláltam nektek, és sikerül valamennyire maradandót alkotnom. Ha nem, én szerettem ezt írni.:3 Na, de nem pofázok tovább. Jó szórakozást!^^

 Reggel, az ébresztőórámra úgy kelek fel, mint aki egész éjjel ébren volt. Csak nehezen sírtam magam álmomba. Az engem mardosó bűntudat, és tehetetlenség majdnem felemésztett engem, és én vártam. Meg akarok szabadulni mindentől, ami körbevesz. Könnyektől összeragadt szemhéjaim alig akarnak kinyílni, De mikor végre sikerül újra látnom, az egész szobám el van mosódva körülöttem. Szédülök, és iszonyatosan fáj a fejem. Ösztönösen megérintem a homlokom, amely szinte lángol, olyan forró. Semmi kétség, belázasodtam. Kitántorgok a szobámból, és egyenesen a lázmérőhöz veszem az irányt. Harmincnyolc egész hat tized fokot mutat a pittyegés után, így készítek magamnak egy Neocitrant, és szépen lassan kortyonként elfogyasztom. Csak ivás közben döbbenek rá, hogy a torkom is majd' szétszakad a fájdalomtól.

 - Hát te? - lép ki apa a hálószobából, és feltekint az órára. - Miért nem öltözöl?

 - Ma nem megyek iskolába - felelem halkan.

 - Nagyon sápadt vagy. Megbetegedtél? - jön felém rémülten, és ő is a homlokomra tapasztja a kezét. Az eddig oly melegnek érzett tenyere, most szinte lefagyasztja bőröm. Ismét kiráz a hideg, mint általában, ha megérint.

 - Apa... - nézek fel rá elfátyolosodott tekintettel. - Kérlek, ne haragudj rám! - motyogom erőtlenül.

 Apa elmosolyodik, és megölel. Forró karjaiba bújtatom arcom, lehunyom a szemem, és csak hallgatom megnyugtató szívverését. Bedugult orromtól sajnos nem érzem jellegzetes illatát, de mégis olyan számomra. Kölnije teljesen beleégett az emlékezetembe.

 - Tudod ugye, hogy mindig hiányozni fogsz? - tol el magától, és letörli arcomra száradt könnyeimet. - Bármi lesz is veled, rám számíthatsz.

 Adam is ezt mondta, és most még sincs mellettem. Én sem vagyok mellette. Talán már mindennek vége köztünk.
 - Most búcsúzkodunk? - nézek fel rá. A szívem iszonyatosan hevesen ver, és most nem a láz az oka. Rettegek a válaszától. Rettegek mindentől, ami a jövőben vár rám.
 - Szeretnél? - mosolyog rám keserűen, és megsimítja az arcom. Úgy megcsókolnám, ha tehetném...
 - Hogyne - motyogom szarkasztikusan. - Bevonulok a szobámba pihenni, jó?
 Apa bólint, én pedig beszédelgek, és rádőlök az ágyra. Szinte tocsogok a saját izzadtságomban, de azért betakarózok, mert fázom. Egy hirtelen felindulásból megragadom a telefonom, és írok egy SMS-t Adamnek.
 ,,Belázasodtam, ma nem megyek iskolába. El tudnád majd küldeni a leckét?"
 Még nincs nyolc óra, ilyenkor még bőven készülődik. Ez az üzenet valójában egy egyszerű teszt részemről, hogy mennyire haragszik. Ha egy válaszban megtagadja a kérésem, nem annyira, de ha nem felel, akkor igen. Jelez a mobilom, a szívem pedig hatalmasat dobban. Remegő kézzel ragadom meg, és nyitom meg a beérkező üzenetem.
,,Rendben. Gyógyulj meg!"
 Ez az üzenete jobban fáj, mintha azt írta volna, kérjem el mástól. Megint csak rávilágít, mennyivel önzetlenebb, mint én valaha is voltam. Magam mellé teszem a telefont, és dideregve az oldalamra fordulok. Lehunyom a szemem, és megpróbálok egyenletesen lélegezni. Betegen még sebezhetőbb az ember, így csak a Neocitranban tudok bízni, hogy általa elnyom majd az álom. Így is tesz. Szépen lassan már nem gondolok semmire, csak az elsötétült képet látom magam előtt, mely az alvás jele...

 Lassan nyitogatom a szemeim. Előttem Adam ül, egy bögrével a kezében. Hálásan mosolygok rá.
 - Mike csinált neked teát, én pedig hoztam a házit - közli tárgyilagosan.
 - De ugye haragszol rám, Adam? - kérdezem kétségbeesetten.
 - Már nem. Talán én is hisztisebb voltam a kelleténél - mondja, és az éjjeliszekrényemre teszi a bögrét, a telefonom mellé. - Kerestelek, de egyszer sem vetted fel.
 Ösztönösen megragadom a mobilom, és megnézem az értesítéseket. Adam vagy hatszor hívott.
 - Úr Isten, ne haragudj, le voltam némítva! - kapom a szám elé a kezem.
 - Nem haragszom, csak aggódtam.
 - Tényleg nem?
 - Figyelj, betegen nem tud az ember jó döntést hozni... - vigyorog pimaszul, mivel nekem is egy finom mosolyt ültet az arcomra. - Ugye még nem hívtad fel apukádat?
 - Nem. Miért? - nézek rá csodálkozva.
 - Szeretném, ha előtte beszélnél Mike-kal - jelenti ki egy sóhajtás kíséretében.
 - Persze, ez természetes. Nem akarok szó nélkül távozni az eddig otthonnak nevezett házamból...
 - Nem - rázza a fejét hevesen. - Nem úgy értem.
 Felülök az ágyon, és kíváncsian figyelem.
 - Mondd el neki, hogy szereted őt!
 Körülöttem forog a világ. Csak abban tudok bízni, hogy a láz az oka, és valójában félrehallottam Adam kérését. De nem. Arcán látom, komolyan gondolta, amit mondott.
 - Miért tenném? - motyogom értetlenül.
 - Egyrészt, ez egy jó magyarázat arra, hogy miért mész el, másrészt lehet, hogy olyan választ kapsz, aminek örülni fogsz - magyarázza, én pedig kétségbeesetten rogyok vissza a párnámra.
 - Azt akarod mondani, hogy apa is szerelmet fog vallani? Ugye, ez csak valami vicc?
 - Ki tudja? - mosolyog rám keserűen. - Legalább nem lesz hiányérzeted.
 Magam elé meredve elgondolkozok. Ha elmondom neki, biztosan nem veszíthetek. Maximum elutasít, de az sem lehet meglepetés számomra, hiszen természetes, hogy egy épelméjű férfi nem szerethet bele egy nála huszonkét évvel fiatalabb lányba. Tudja, hogy mennyire fontos nekem, és amúgy is képtelen lennék ésszerű magyarázatot adni arra, hogy miért akarom elhagyni. Ha mindent elmondanék neki, talán megértené. De egy dolog azonban nem hagy nyugodni, bárhogy is gondolkozom...
 - Veled mi lesz? - nézek fel rá kétségbeesetten.
 - Velem ne foglalkozz. Nekem sokkal reménytelenebb a dolgom, mint Neked. És... Nekem nem is olyan szükségszerű. Majdcsak kiheverem.
 Nem érdekel, hogy beteg vagyok, és akár egy érintéssel is megfertőzhetem, könnyezve dőlök bele Adam karjaiba. Nélküle már rég halott lennék. Annyira hálás vagyok neki mindenért, és szeretném, ha ezt ő is tudná.
 - Ad! - tolom el magamtól mosolyogva, és letörlöm a könnyeimet.
 - Igen?
 - Ha meggyógyultam, szeretnék veled egy kicsit kimozdulni. Mondjuk elmehetnénk a parkba vagy egy fagyizóba, ilyesmi...
 - Remek ötlet!
 - Legalább addig se kell gondolnunk a helyzetünkre. Meg amúgy is régen csináltunk valamit kettesben - magyarázom izgatottan.
 - Ez esetben gyógyulj meg gyorsan! - kacsint, és feláll. - De most hazamegyek, mert sok a tanulnivaló.
 - Akkor én is belenézek a tankönyvekbe - sóhajtok. - Szia!
 Ad int, és kilép az ajtón. Már most érzem a hiányát, de izgatottan veszem a kezembe az Adam-től kapott lapot, melyen a házi feladatok szerepelnek. Annyira várom már a vele való kiruccanást...

23. Váratlan vendég

Halihó!^^/

Hú srácok, ne kérdezzétek, hová húzom még ezt a történetet, egyszerűen mindig közbejön valami apró ötlet, és annyira röstellem, hogy sok rész nem egybe írok meg, mert simán megtehetném.:D De ne, Flóra egyben legyárt egy részt, és direkt olyanra csinálja, hogy ne tudja egyhamar befejezni. Bár a vége már fejben, illetve vázlatosan megvan, de arra még értelemszerűen várni kell.uwu Köszönöm, hogy nem unjátok még!u^u

Ja, igen! Most már van laptopunk, úgyhogy faszántosan tudom hetente hozni a részeket.c: Persze csak ha kedvem van, nyah.uwu Amúgy ezeket a bevezetőket olvassa is valaki?:'D

 Hamar összeszedem magam, mikor gondolataim hirtelen Adam nyomorúságára futnak. Olyan odaadóan tartja bennem a lelket, próbál átsegíteni minden bajomon, én meg konkrétan semmibe veszem, miközben tisztában vagyok azzal, hogy talán neki rosszabb. Ilyen egy igaz barát... Felülök az ágyon, összeszorítom a szemeimet, és megpróbálok ismét egyenletesen lélegezni. Már fáj az oldalam a sok sírástól, és ahogy egyre erősebben gondolok önzőségemre, úgy a lelkiismeretem is pengeként nyilall bele a szívembe. Kilépve a szobámból csak apát látom, ahogy még mindig a TV előtt ül, de Adet sehol sem találom. Nem akarok ránézni sem nevelőmre, de kénytelen vagyok.

 - Hazament? - kérdezem monoton hanglejtéssel. Próbálok erős maradni, és mindenféle érzelem nélkül kommunikálni.

 - Igen - válaszol egyszerűen, hátra sem nézve.

 Nagyot sóhajtok, és melléülök. Egy darabig hangtalanul bámulom, majd végül erőt veszek magamon, és megszólítom:

 - Haragszol rám?

 Apa rám néz, majd lesüti a tekintetét.

 - Igen. Pedig tudom, hogy nincs rá okom - motyogja szégyenkezve.

 - Hát akkor miért teszed? - kérdem meglepetten.

 - Olyan furcsa ez az egész helyzet - kezdi, és ismét rám pillant. - Tudod... Én nem tudom elképzelni nélküled az életem, de úgy érzem, hogy csak egy ócska második vagyok számodra, mától.

 Ösztönösen elérzékenyülök szavai hallatán. Igen, jogosan gondolhatja ezt. De nincs így. Olyannyira nincs így, hogy fontosabb nekem, mint kéne. És ez baj, és nem is tudhatja meg.

 - Látványosan próbálsz előlem kitérni, vagy magam sem tudom. Olyan más vagy... Nem tudom eldönteni, mikor cselekszem jól veled kapcsolatban, és mikor nem. Tudom, hogy el akarsz menni, és ez valamelyest természetes. Csak azt nem értem, hogy miért. Olyan rossz apuka voltam? - utolsó mondatánál felnéz, nagy barna szemeivel kérdőn figyeli zavaros tekintetem. 

 - Nem, dehogy! A legjobb apuka vagy - ahogy ezeket kimondom, olyan képmutatónak érzem magam. Majdnem ezekkel a szavakkal illettem a vér szerinti édesapámat is. - Még azt sem tudom, mit akarok. De hidd el, nagyon sze... Szeretnék veled maradni. Csak most olyan zavarosak a dolgok.

 - Történt valami? - ül közelebb érdeklődve, nekem meg összeszorul a torkom. Nyelnem kell, hogy újra tudjak beszélni.

 - Tudod... Azon gondolkoztam, hogy az iskolában mennyire egyedül vagyok, és lehetne ez másképp is, ha máshol laknék, máshova járnék...

 - Más lenne az apád - fejezi be helyettem. Nem akartam hozzátenni, de jobban belegondolva, ez is benne van a pakliban.

 - Sosem tagadnálak meg - jelentem ki határozottan, mégis valahol elkeseredetten, mint végszót, és felállok. - Átugrom Adamhez.

 Apa bólint, nem tiltakozik. Várom egy darabig, hátha mond valami megnyugtatót, de nem szól semmit. Csak előrenéz, és visszahangosítja a TV-t. Mintha már el is mentem volna...

 Megragadom a pulóverem, és elindulok a barátomhoz. Nincs kedvem zenét sem hallgatni az úton, elég nekem a szél monoton süvítése. Este van, egészen lehűlt az idő. A félhomályban a fák is sokkal elkeseredettebbnek tűnnek, mint napközben. Csak néhány lámpa ácsorog a járda szélén, melyek csupán annyi fényt adnak, hogy lássam az utat. Ám nem csak ezek világítanak jelezve az irányt. A csillagok már-már fényesebbek, mint maga az erre kitalált lámpák. Most mindegyik ég, vagy ha nem is, több mint szokott. Innen tudom, hogy ez egy rendkívül sötét este. Sötét, akárcsak a hangulatom, melyben a remény pislákol. De talán a csillagok erősebben világítanak, mint az az apró sugár, amely bennem van. Dermesztő, akár a szél egyre erősödő zúgása. A csillagokat nemsokára felhők takarják el; vihar közeledik. És ahogy gyorsan haladok a járdán, nemsokára megérzem az első cseppeket az arcomra zuhanni. Felhúzom a kapucnim, és még mielőtt megerősödne a zivatar, megtorpanok Adamék háza előtt. Bár nincs messze, most mégis fényév távolságnak hatott az út idáig.

 Csengetek, és várok. Nemsokára az anyukája nyit ajtót.

 - Szia, Angel! Adam nálatok hagyott valamit? - kérdezi, arra célozva, hogy igazán váratlan a látogatásom, pláne azok után, hogy Ad tőlünk ment haza.

 - Szia! Nem, dehogy. Csak szeretnék vele néhány szót váltani, ha nem gond - jelentem ki.

 - Persze, gyere be nyugodtan! Úgyis esik az eső. Valami baj van? - aggodalmaskodik, és becsukja mögöttem az ajtót.

 Csak megrázom a fejem, és tekintetemmel elkezdem keresni.

 - Fent van - mutat a lépcsőre. Megköszönöm az útbaigazítást, és felszaladok az emeletre. 

 Adam szobája ajtaján egy Limp Bizkites plakát díszeleg, így még az újonnan érkező vendégek is könnyen rájöhetnek, hogy ez az ő része. Nekem nincs szükségem arra, hogy jobban megcsodáljam, hiszen már ismerem a terepet. Kettőt kopogtatok, és amikor hallom az instrukciót, miszerint bemehetek, le is nyomom a kilincset. Ad az ágyán ül, és a telefonját babrálja. Amikor megpillant, látom rajta, hogy igencsak meglepődik a látogatásomon.

 - Hát te? - kérdezi, és maga mellé rakja a mobilját.

 - Szó nélkül elmentél - mosolygok rá, és melléülök. - El akartam köszönni.

 - Csak ennyi? - vonja fel a szemöldökét.

 - Dehogyis - mondom. - Bocsánatot akarok kérni.

 - Miért?

 - Hogy olyan önző vagyok.

 - Kezdek hozzászokni - vonja meg a vállát vigyorogva, és bár nincs semmi gúny a hangjában, én tudom, hogy komolyan gondolta. De nem haragszik, és ennek örülök.

 - Szóval sajnálom - jelentem ki határozottan.

 - Semmi baj - mosolyodik el finoman, és megsimítja a karom. Olyan megnyugtató az érintése.

 - Te jól vagy? Mármint... Tudok segíteni valamit? Vagy... Jó ég, azt sem tudom, mit mondjak! - nevetek fel kínomban.

 - A nyugtatás legyen az én dolgom. Nekem csak az a fontos, hogy megmaradjunk egymásnak - biccent.

 Sírni tudnék a meghatottságtól, de már épp eleget zokogtam. Így csak megölelem.

 - Tudom, hogy nem vagy jól, és én is kevés vagyok hozzá, hogy ez ne így legyen - kezdem, még mindig a vállába bújva. - De azt tudnod kell, hogyha bármi van, csak egy szavadba kerül, és én itt leszek.

 - Vagy ahogy látom, szólnom se kell - röhög fel. Én is elnevetem magam, és elválunk egymástól.
 - Nagyon kivagy? - firtatom tovább. Nem akarok anélkül elmenni, hogy nem segítettem. Legalább egy kicsit.
 - Fogalmazzunk úgy, hogy voltam már rosszabbul is - biccent.
 - Ha elmentem... - kezdem, és ismét egy hatalmas gombóc képződik a torkomban, mit bárhogy is próbálkozok, nem tudok lenyelni. - Miattam már nem kell izgulnod.
 - Az a baj, hogy amúgy sincs esélyem. Akkor már inkább jöjjetek össze, csak ne tudjak reménykedni se. Azért próbálkoztam a strandon is, tudod jól. Viszont... Lehetne egy kérdésem? - vált gyorsan témát, mielőtt közbe tudnék szólni. Bólintok. - Azért jöttél csak át bocsánatot kérni, és elmondani, hogy számíthatok rád, hogy könnyíts a bűntudatodon?
 Tagadnom kéne, de nem megy. Szívem hevesen ver, én pedig lesütöm a tekintetem. Aggódom Adam miatt, ez tény. De jelenleg tényleg csak a magam gondjaira tudok gondolni, erről viszont nem tehetek.
 - Szóval igen - bólint egy kínos hallgatás után. - Ez esetben... nincs rád szükségem, köszönöm.
 Minden porcikám megremeg, ismét a sírás kerülget, mint már oly sokszor. Amíg a legjobb barátom önzetlenül segít, én arra sem vagyok képes, hogy őszintén nyújtsam felé a kezem. Felállok, de meg is inog a testem, lábamból egy pillanat alatt szökik ki az erő.
 - Akkor hazamegyek - motyogom elhaló hangom, és megfordulva elindulok az ajtó felé, ám Adam utánam szól:
 - Hívd fel apukádat megint, kérdd meg, hogy vigyen el! Nem azért, mert többet nem akarlak látni, tudod, hogy nincs így. Csak azt nem szeretném, ha továbbra is törnéd magad. Ha sosem változtatunk, csak rosszabb lesz. De nyugodj meg, nem csak nekem, hanem neked is - teszi hozzá ,,mellékesen", én pedig képtelen vagyok bármit reagálni. Csak kisétálok a szobájából, elköszönök a szüleitől, és hazarohanok.
 Kint a vihar erősebb, mint aminek gondoltam, de abban reménykedek, hogy hamar vége lesz...

22. A hívás

Sziasztok!^^/

Mivel az előző rész eléggé rövidre sikerült, úgy döntöttem, fittyet hányok a hét óra miatti fáradtságomnak, és folytatom.^^ Azt nem gondoltam volna, hogy még ma be is fejezem, de hát látjátok.:D Látszik, hogy régen írtam, szinte el is felejtettem, milyen felszabadult érzés.ouo 

 Természetesen Adamet is berángatom a szobámba, hogy amíg a kezemben van a telefon, ne essek össze, de ha mégis így történne, legyen mellettem valaki, aki elkap, és átveszi a szót.

 - Nem sok ez az izgalom mára? - kérdezi, miközben kulcsra zárja az ajtót. 

 - Túl akarok esni rajta - sóhajtok, és helyet foglalok az ágyon.

 - Én ezt értem - kezdi, és mellém ül -, de ráér holnap is. Nem árt, ha egy kicsit lenyugszol, emészted az újonnan megtudott dolgokat.

 - Adam, tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! - nézek rá komolyan. Tekintetemből süt, hogy most igazán felnőttként akarok viselkedni, még akkor is, ha csak a szimpla látszat nem old meg semmit.

 - Tudom, csak... féltelek, Angel - szemében kétségbeesés és rettegés csillog, ezért én szorítom most meg a kezét bátorítóan.

 - Ne aggódj, minden rendben lesz! - mosolyodok el halványan, és megragadom a telefonom.

 Úgy remeg a kezem, hogy vagy nyolcszor elírom a számot, amit apa a lapra felfirkált, így Ad veszi át tőlem, és ő pötyögi be azt. Mikor a fülemhez emeli, és meghallom az első pittyegést, hatalmasat dobban a szívem.

 - Kicsöng! - kiáltok fel rémülten, de közben iszonyatosan lelkesen. Adam ezt egy finom mosollyal konstatálja.

 Nem telik el sok idő, máris beleszól egy mély, idegen, számomra mégis oly ismerős hang.

 - Hallo? - hallom a vonal túloldalán.

 - Apa? - motyogom remegő hanggal, és amikor a férfi sírni kezd, nekem is könnyek csordulnak ki a szememből. Ez ő! Biztos vagyok benne!

 - Angel? Kislányom! Te vagy az, ugye? Igazán te vagy az? - zokog bele a készülékbe.

 - Igen, apa! Én vagyok! Jézusom, Adam! Ez az apukám! Tudja a nevem! - nevetek fel könnyeim között, miközben lelkesen lengetem a kezem. 

 - Mi van veled, kislányom? Hol vagy most? Minden rendben? - kérdezősködik apa.

 - Rendben vagyok, apa - bólogatok hevesen, mintha ő ebből bármit is látna. - És te? Te jól vagy? Kérlek, mesélj!

 - Ha elolvastad a levelet, már mindent tudsz rólam, ami fontos! Én a Te hangodat szeretném hallani. Úgy megváltozott... Olyan felnőttes. Istenem, te már nem is vagy az én kislányom. 

 - Dehogynem! Én a te kislányod vagyok, és az is leszek örökké! - jelentem ki határozottan, egyre gyorsabban folyó könnyeimmel küszködve.

 Magamat is meglepem azzal, hogy ilyen közvetlen vagyok édesapámmal, hiszen már vagy tizenkét éve nem láttam. A hangja azonban olyan élesen cseng a fülemben, hogy most úgy érzem, ezer közül is felismerném, és tudom, hiányzott már, hogy újra hallhassam. 

 - Úgy örülök, hogy ezt mondod és nem haragszol rám! - hallom apa meghatott hangját.

 - Ugyan, miért haragudnék? - kérdezem, széles mosollyal az arcomon. 

 - Hogy nem tudtalak felnevelni - mondja elkeseredetten, mire lelkes mesébe kezdek.

 - Apa, hidd el, nincs miért aggódnod! Engem örökbefogadott egy nagyon kedves férfi, és... - itt elakad a szavam, majd elkeseredetten folytatom -, mindent megtett értem. Azért vagyok életben, Azért vagyok rendben. Michael Kenji Shinoda Kobayashi miatt. 

 Magam elé meredve merengek. Neki köszönhetek mindent, senki másnak. És most... El akarom hagyni. Bár kellőképpen megszenvedtem a döntéssel, mégis bűnösnek és hálátlannak érzem magam miatta. 

 - Itt vagy, Angel? Alig hallak - szólal meg apa ismét, mert utolsó szavaimat már valóban elhaló hangon mondtam.

 - Igen, itt vagyok, bocsánat! - kiáltok fel ismét. - De most leteszem, ugye nem baj?

 - Dehogyis! Örülök, hogy hallhattam a hangod! Mentsd el a számom, és hívj fel, amikor akarsz! Rád mindig lesz időm. Bárhol vagyok, szakítok rád. 

 - Köszönöm - motyogom. - Szia, apa!

 - Szervusz, kislányom! Légy jó! - köszön el kedvesen, én pedig, mielőtt még bármit is mondhatna, leteszem a telefont.

 Pár másodperc múlva már zokogok is a párnámra dőlve. Adam a hátamat simogatja, miközben halkan csitítgat; így próbál engem megnyugtatni. De nem tud. Most az egyszer nem. Pedig mindent megtesz, de ez most kevés nekem. Ilyen helyzetben talán nem is létezik tökéletes döntés, de azt tudom, nem maradhatok Mike-kal. Szeretem őt, és ezen a tényen nem változtat semmi. Nem tudom leküzdeni az érzést, ez már kiderült. Ráadásul az, hogy tulajdonképpen a legjobb és egyben egyetlen barátom a ,,vetélytársam"... Ez a helyzet az, amit csupán az oldhat meg, ha magam mögött hagyom az eddig ismert életemet. Hallottam a valódi apukám hangját. Azt hittem, kicsit lenyugszom majd, de csak jobban felkavart, mint valaha bármi. Jó ember, ez biztos. Meg van alapozva számomra a tökéletes jövő. Nem. Nincsen tökéletes jövő. Az emlékek nem hagyják. Ráadásul azt mondják, nehezebb újrakezdeni, mint sohasem változni.* Talán nehezebb, de jobb. Ez már biztos, a döntés megszületett. Csupán a szívem harcol, egyre makacsabbul, egyre erősebben. 

 Lassan tompul a sírás. Felülök az ágyon, és pusztán a kezemmel próbálom eltüntetni könnyeim nyomát, ám bármennyire erősen dörzsölöm is, csak jobban bevörösödik a szemem.

 - Mosd le inkább! - tanácsolja Adam.

 - Nem, nem! Jó lesz ez így - tiltakozok makacsul, de végül mégis a fürdőszoba felé veszem az irányt. Fel akarok nőni. Minden szempontból. Meg szeretnék végre erősödni. - A sírás a gyengék dolga - teszem hozzá határozottan.

 - Nem igaz - ingatja a fejét Ad, és a tükör előtt a vállamra teszi a kezét. Csupán fél fejjel magasabb nálam, és mégis sokkal idősebbnek és tapasztaltabbnak tűnik enyhén borostás arcával, míg az én szememben csak a kétségbeesettség könnyei csillognak. - Azok sírnak, akik túl sokáig maradtak erősek.

 - Ezt melyik idézetes oldalról szalajtottad? - fordulok hátra vigyort erőltetve az arcomra.

 - Egyik páwa ismerősöm osztotta meg, aztán gondoltam elsütöm - vonja meg a vállát. Ezzel megtört a megható pillanat, de én mégis hálás vagyok neki, hiszen így legalább végleg abbamaradt a sírásom.

 Megrökönyödve, viszont immár letisztult arccal lépek ki a fürdőből, és apa felé veszem az irányt. Melléülök a kanapén, és megpróbálom tartani vele a szemkontaktust, miközben beszámolok neki.

 - Felhívtam apát - jelentem ki, ő pedig érdeklődő tekintettel pásztáz. - Nagyon örült, hogy hallhatta a hangom, és nekem is jól esett.

 Próbálom úgy közölni a tényeket, hogy azok Mike-nak ne fájjanak, ám ez szinte lehetetlennek bizonyul. Túl érzékeny ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az apróbb jeleket, mint például azt, hogy igenis örültem, hogy beszélhettem a valódi apukámmal.

 - Azt mondta, bármikor hívhatom, tehát ő mindig a rendelkezésemre fog állni - sóhajtok fel a végén.

 - És mondott valamit arról, hogy odaköltözhetsz-e, vagy ilyesmi? - érdeklődik óvatosan. 

 - Nem igazán... Valójában túl korán letettem, és a nagy izgalomban ez a téma valószínűleg egyikünknek sem jutott eszébe.

 - De szeretnél hazaköltözni, nem? - mered rám. Látom rajta, határozott választ vár, de képtelen vagyok mit mondani. Szívem olyan erősen és gyorsan dobog, hogy majd' kiugrik a helyéről.

 - Mondtam, még nem beszéltünk erről - jelentem ki határozottan, a szerintem kellőképpen diplomatikus választ, de úgy tűnik, ez mindent elmond, mert apa nem kérdez többet. Csak előre fordul, és bekapcsolja a TV-t. Ismét rám tör a sírógörcs. Adam együttérzően néz rám, de én senki arcát nem akarom látni. Berohanok a szobámba, kulcsra zárom az ajtót, bedőlök az ágyamba, és a párnába fojtva a hangját, zokogni kezdek. Teli torokból üvöltök, elfeledkezve az engem körülvevő világról. Belepusztulok ebbe az egész mindenségbe. 

*Ezt a Linkin Park - Blackbirds számából idéztem

21. Nem vagy egyedül

 Nyah, sziasztok!^^/

Nem, még mindig nincs gépünk, viszont mama elhozta a laptopját, úgyhogy megragadom az alkalmat, és megpróbálok összehozni egy részt.c: Örülök, hogy ilyen hosszú kihagyás után is itt maradtatok az oldalon,^^ Köszönöm szépen! Remélem, nem okozok csalódást.:3

,,Herold Matt

2003

Drága Angel!

 Valójában nem is tudom hol kezdjem, hiszen majdnem annyira zavarban vagyok, mint szerintem te is. Talán azzal indítanám mondanivalómat, hogy örülök, hogy most a kezedben fogod ezt a levelet, hiszen ez azt jelenti, hogy jó helyen vagy, és még mindig élsz... Tudom, ez most furcsán hangzik, de amikor írom, tulajdonképpen fogalmam sincs, mi van veled. Rendben vagy-e, létezel-e még. De nem húzom tovább a szót ilyesmivel, hiszen ezzel egy olyan helyzetet vázolok fel, ami csak engem érdekel. Te nem ezért nyitottad fel a borítékot, és valójában én sem ezért ragadtam meg egy tollat, hanem hogy elmondjam; hiányzol.

 Most már, ha minden igaz, elég idős vagy, és remélem, elég erős is, hogy tudd az igazságot. Tudod, neked sosem volt igazán édesanyád. Azt a nőt, aki világra hozott, nagyon szerettem, igazán jó ember volt, és mindent meg akart adni neked, ám ezt sajnos sosem tehette meg. A szülés rettenetesen megviselte, így sajnos nem élhette meg azt az örömteli pillanatot, hogy lásson téged. Elhunyt."

 Zokogva ejtem ölembe a levelet, és megpróbálok lenyugodni. Adam a tenyeremben pihenteti kezét, és apró mozdulatokkal simogatja azt, hogy folytatni tudjam. Mély lélegzetekkel keresem a sorokat tekintetemmel, ahol tartottam, és kicsit halkabban, szaggatottabban olvasom tovább...

,,Teljesen magam alatt voltam, már-már beleőrültem a tudatba, hogy nincs többé, és te sem ismerheted. Rögtön helyettesíteni akartam, hiszen úgy éreztem, nem élhetsz anyuka nélkül, és a törvények is így gondolták. Hamar beleszerettem egy fiatal nőbe, kivel össze is házasodtam. Minden szép és jó volt, azon kívül, hogy az elvakult szerelmem eltompította a tényt, hogy féltékeny volt rád, utált téged, és meg akart tőled szabadulni. Én sem voltam számára más, csupán egy naiv pénztárca. Talált is jobbat, el is akart hagyni engem, veled együtt, örökre. Ilyet persze nem tehetett anélkül, hogy ne látogatott volna minket, így a lehető legszörnyűbb megoldást választotta. Engem elhagyott, téged pedig elvitt magával. Hogy hova, azt nem tudom, csak azt, hogy sosem láttalak többé, és nevelőanyádat sem tudtam elérni. Egy privát üzenetben tudatta velem, hogy nem vagy nála, ne keresselek többé. Se téged, se őt. Kikészültem lelkileg. Egy idegroncs lettem. Bosszút forraltam mostohád ellen, börtönbe akartam juttatni. Sikerült is, de téged már nem tudtalak megtalálni. Most viszont, hogy olvasod ezt a levelet, tudom, jól vagy. Nem kereslek többé, hiszen számodra egy senki vagyok már. Talán már van egy sokkal jobb apukád, testvéreid, és egy igazi anyukád, aki szeret téged, és vigyáz rád. De ha bármikor szükséged lenne rám, ha úgy döntesz, szeretnél megismerni, én várok rád. Te leszel számomra az első. Most már vigyázhatok rád egyedül, régen még nem volt rá lehetőségem. Ha nem keresel, azt is megértem. De örökké várni fogom a hívásod. Elérhetőségeimet a levél alsó sarkában találod. 

Vigyázz magadra!"

 Fejem kezeim közé fogom, hátradőlök az ágyon, és megpróbálok egyenletesen lélegezni. Túl sok ez nekem, és most választanom kell. Nem tudom, mi igaz, és miben kételkedjek. Mostohám féltékeny tekintete ugyan homályosan itt lebeg előttem, ám az is lehet, hogy ezt csak a levél idézi fel bennem. Adam is maga elé meredve ül, nem tud megszólalni. 

 - Mondj valamit, kérlek! - motyogom. Hallani akarom megnyugtató hangját. Érezni akarom szeretetteljes ölelését. Egyenlőre nincsen másra szükségem, hiszen én is oly tehetetlennek és elhagyatottnak érzem magam. 

 - Minden rendben van! - próbálkozik Adam, ám szavai túl kétségbeesettek ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Semmi nincs rendben. - Sosem vagy egyedül. 

 Igen. Valóban ez az egyetlen apró fűszál, amibe kapaszkodhatok. De a tehetetlenség mindig elszakítja, és csak az az apró gondolatfoszlány marad, hogy ott van még, csak rövidebb, és abban sem vagyok biztos, hogy valóban így van, és nem csak illúzió. De Adam ölelése próbálja visszahozni a hitet és a reményt. Beszívom dezodorja illatát, és így próbálom erősíteni eme érzéseket.  

 - Mi lesz most? - kérdezem eltolva magamtól, és a szememet törölgetve.

 - Felhívod édesapádat - bólint, és megszorítja a kezem, melyet azóta is kitartóan fog. Próbál határozottnak látszani, de tekintetében látom, hogy ott van a félelem, mely azt diktálja, tán már sosem lát többé.

 -  Azt sem tudom, mit mondjak... - nézek magam elé elhagyatottan.

 - Szerintem adja majd magát. Biztos felkészült rá apukád, hogy egyszer hallani fogja a hangod, és talán össze is írta, miket mondjon. A levélben is milyen összeszedett volt, a helyzethez képest! Szerintem ezzel kapcsolatban nincs miért izgulnod!

 - Mással kapcsolatban már van, ugye? - röhögök fel kínomban, és ismét a kezeim közé fogom az arcom. - Jaj, Ad, én annyira kétségbe vagyok esve! Nem tudom, mi lesz, mire számítsak. Nem tudom, apa, illetve Mike mit szól majd a dologhoz, és azt sem tudom, velünk mi lesz.

 - Mármint veled és velem? - mutat ránk.

 Egy erős gesztusként bólintok.

 - Egy erős és igaz barátságot a távolság sem tud szétszakítani, sem meggyengíteni. Legalábbis én ezzel vigasztalom magam - vonja meg a vállát. Annyira ért hozzá, mit kell mondani...

 - Na, jó... Akkor beszámolok Mike-nak - törlöm meg még egyszer a szemem, és a levéllel a kezemben felállok.

 Alacsony vérnyomásom egy pillanatra elsötétíti a szobát, és megszédülök. Majd új erőre kapva kilépek az ajtón, és az irányt a kanapén ücsörgő apukámhoz veszem, ki a kikapcsolt TV képernyőt bámulva malmozik ujjaival.

 - Elolvastam - szólok hozzá remegő hanggal.

 - És? - pattan fel rögvest. - Mármint... Elmondod nekem, mi állt benne?

 - Persze - mondom, és mély levegőt veszek. - Édesanyám elhunyt a szülésnél, tehát róla semmit nem tudok. A mostohaanyám volt az, aki kirakott engem az utcára. Börtönbe került, apa pedig végül egyedül maradt, mert engem nem találtak meg. Hiányzom neki, de azt mondta, akkor hívom, amikor akarom, és bármikor szívesen vár, ha úgy döntök, nála szeretnék lakni - hadarom, hogy nehogy elsírjam magam közben, de néhány szemtelen könnycsepp kicsordul, miközben mesélek. 

 Mike lefagyva hallgatja mondandómat, és látszik rajta, hogy nehezen jut szóhoz. Első reakciója csupán a tekintetében lévő rémület.

 - Gondolom, menni akarsz - nyögi ki végül. Látom rajta, hogy ő is küzd a sírással. Ekkor eltörik nálam a mécses, és zokogva odarohanok hozzá. Megölelem. Mindkettőnk szíve hevesen dobog, de az enyémet sírásom hangja nyomja el.

 - Nem tudom, apa... Én... Én téged mindennél jobban szeretlek... de... nem tudok semmit!

 - Hívd fel, jó? - tol el magától, egy keserű mosollyal az arcán, a hajamat simogatva. Akkor talán könnyebb lesz eldöntened.

 Nem merem elmondani neki, hogy én tulajdonképpen már döntöttem, így csak hevesen bólogatok, és lassan eltávolodok tőle. Felhívom. Még ma felhívom apukámat.

Bejelentés no.2

Sziasztok!

 Ühm... Ez nagyon kínos, tudom, de ismét egy bejelentéssel kell élnem. Ugye már említettem, hogy otthon egyáltalán nem működik a számítógép, én pedig telefonon egyszerűen képtelen vagyok normálisan írni. Na. Holnap hazamegyek. Eddig mamámnál voltam, ahol tudtam használni a laptopot, és igyekeztem minél több résszel ellátni benneteket. Röstellem, hogy pont egy olyan fejezet után kell egy eléggé hosszú szünetet tartanom, aminek a vége lemaradt, mármint direkt olyan lett, ami felkelti az olvasó figyelmét, és remélhetőleg izgul, de sajnos ma nem igen van kedvem a folytatáshoz. Igen, ez ettől is függ, hiszen nem vagyok gép. .~. Sajnos. Komolyan, én is izgulok a levél miatt, hiszen én se tudom pontosan, mi lesz a tartalma.^^ Úgyhogy csak hogy tudjátok, nem titeket szívatlak, egyszerűen nem tudok most egy darabig írni. Megkérdeztem apát, azt mondta, szeptemberben lesz pénz új gépre. Addig szüneteltetem az oldalt. Remélem, azért megmarad mind a 91 feliratkozóm, akik jelenleg itt vannak!u^u Ez hatalmas szám, iszonyatosan hálás vagyok nektek! Remélem, a blog befejeztéig nem is kell több ilyen jellegű bejelentést olvasnotok tőlem, hiszen utálom ezeket írni. Tökre szégyenkezem.;-;

 Nyah, mindegy. Szóval legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és köszönök mindent! Kaptok ölelést is, puszit is: \(^3^)/ Meg egy ilyen képet. Mike csak nektek fotózkodott.u.u

További jó blogolást: Fujimi

20. Nyitás

Halihó!^^/

Elég sok leírást sikerült belecsempésznem ebbe a részbe. Remélem, nem gond.^^

 Nyikorogva nyílik az ajtó, majd Adam lép be rajta. Csurom vizes, nem törölközött, hanem rohant hozzám. Leül mellém az ágyra. Én fekszem, és a plafont bámulom. Nem akarok szemkontaktust létesíteni vele.

 - Ne haragudj! - kezdi halkan.

 - Nem haragszom - jelentem ki tárgyilagosan. - Miért haragudnék?

 - Őszintén szólva... Fogalmam sincs - vallja be zavartan, a tarkóját dörzsölgetve.

 Gúnyos mosoly ül az arcomra, majd le is hervad róla. Felülök, és komoly tekintettel rámeredek.

 - Tényleg nem tudod, mi bajom?

 Adam megrázza a fejét.

 - Nem. Én csak jót akartam azzal, hogy Mike-ot és téged összehozlak. Mindkettőnknek.

 - De Adam, ez nem lehet. Érted? 

 - Tudom, az apád, meg nagy a korkülönbség, meg minden lófasz - legyint. - De hát szereted. Ez ellen nem tudsz mit tenni. Gondoltam, léphetnénk, hogy ne itt üljünk ölbe tett kezekkel. Maximum kiderül, hogy részéről sem okés a dolog. Aztán, hogy magamra nem gondolok... Figyelj, Angel. Nekem így is, úgy is kevesebb esélyem lenne nála. És ezt te is tudod!

 - Értem én... De mi van akkor, ha apa is meleg? Elvégre ezer éve nem volt már barátnője!

 Ezt nem biztatóan mondom, ugyanis én se örülnék neki, ha az lenne. Sőt. Tőle még nehezebben fogadnám el, ha most vallaná be. Mégiscsak nagyobb őszinteséget várok el a nevelőapámtól, mint a legjobb barátomtól. Ez úgy gondolom, természetes.

 - Az már régen kiderült volna - mosolyodik el Ad finoman. - Meg aztán köztünk is van némi korkülönbség.

 - Lehet, a melója miatt titkolja! - próbálkozom tovább, és kezdek megrémülni, hogy ilyeneken töröm a fejem.

 - Előled is?

 - Jogos - sóhajtok fel. - Ahogy a korkülönbség is. Tehát mindkettőnknek veszett ügy.

 - Lehet. És tényleg jobb, ha felkészülünk a legrosszabbakra. Nem jó dolog hiú ábrándokba ringatni magunkat - mondja, és megsimítja az arcom. A hideg víz miatt az érintése is hűvös, mégis nyugalmat áraszt. El is mosolyodok, és belebámulok nagy, kék szemeibe. Gyönyörű szemei vannak. Igaz, közel sem olyan szépek, mint apáé, de ezek is igézően hatnak rám. Szinte csókra csábítanak. - Még egyszer sajnálom. Most már tudom is, hogy mit.

 - Ne sajnáld! Inkább... Köszönöm, hogy ennyire figyelmes vagy velem - suttogom, majd egy nagyot sóhajtok. - Úgy izgulok a holnap miatt.

 - Akkor nézed meg a levelet, ugye?

 Bólintok.

 - Ne félj, végig ott leszek melletted! Ha akarod, majd én olvasom fel.

 - Nem kell - rázom a fejem. - Ez az én dolgom. Te csak fogd a kezem, ha úgy van, hogy az ájulás kerülgetne! - vigyorgok.

 Ad felpattan az ágyról, és haptákba vágja magát.

 - Számíthatsz rám!

 Felnevetek. 

 Ekkor nyílik újra az ajtó, és most apa lép be rajta.

 - Úgy eltűntetek srácok! Kis híján aggódtam miattatok - röhög. - Örülök, hogy megvagytok.

 - Apa! - állok fel hirtelen, és egy lépést közeledek felé. - Holnap szeretném elolvasni a levelet.

 Arcáról lehervad a vigyor, és komoly, kissé ideges tekintet cserél vele helyet. Majd mély levegőt vesz, és bólint.

 - Persze, ez természetes - mondja lehunyt szemekkel. - De azért én is szeretném megtudni, mi volt benne. Feltéve, ha nem privát.

 - Igen, tudom. Előtted nincs... titkom... - motyogok, majd lesütöm a tekintetem. Komolyan, lassacskán lételememmé válik a hazudozás.

 Apa egy keserű mosolyt erőltet az arcára, és átkarol. Félmeztelen teste hozzám simul, és engem is csupán egy bikini fed. Lever a víz attól a mérhetetlen zavartól, amit ezzel az öleléssel okoz nekem. Hátamat kezeivel simogatja. Érdekes, neki nincs annyira lehűlve, mint Adamnek, kellemes meleget áraszt most is. Hihetetlen, mennyire tökéletes minden porcikája, mozdulata, tekintete... Nincsenek rá szavak. Érzem szívének fürge dobogását. Nyilván ő is retteg a levél tartalmától. Azonban még így is fele olyan sebes sincs a szívverése, mint az enyém, mely majd kilövi a mellkasom. Egy ideig csak lógatom magam mellett a kezeim, majd átkarolom a nyakát. Úgy beletúrnék a hajába... Kíváncsi lennék, hogy reagálna. Azonban nem sokat tudom törni ezen a fejem, hiszen hamar eltávolodik tőlem. Rám mosolyog, és végigsimít az arcomon.

 - Köszönöm, hogy vagy nekem! - mondja meghatottan, és mielőtt könnybe lábadna a szeme, kisétál a szobából.

 Zakatoló szívvel meredek utána. Ahol ő most hozzámért, a hideg futkos rajtam, és közben izzadtságcseppek díszítik a homlokom. Ráadásul Adam ezt mind végignézte. Zavartan pillantok rá, aki ide se mer nézni. Megértem. Én a helyében már rég a párnámba nyomnám el a sírást.

 - Ne haragudj! - motyogom.

 - Az apukád. Természetes, hogy megölel - jelenti ki, elcsukló hangon. - Későre jár. Alszunk?

 Ajkamba harapva bólintok. Összeszedem a pizsamámat, és bevonulok a fürdőbe, hogy magamra kapjam. Ott belebámulok a tükörbe. Arcom piros. Vagy leégtem, vagy apa tette miatt vörösödtem ki. Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy jobb szeretem, ha hóka vagyok, és nem egy homár. Végigsimítok arcom azon oldalán, melyet ő is megérintett. ,,Az ő keze fényévekkel puhább" - gondolom. Már nem rejtegetem magam elől ezeket a gondolatokat. Egyszerűen nincs miért rejtegetnem. Ha az igazi apám elvisz, már úgyis mindegy lesz. Így is úgy is le kell mondanom annak az illúziójáról is, hogy Mike az apám. Mike csak felnevelt. ,,Csak" felnevelt. Lehet, hogy sutba kell ezt dobnom. Talán nem kár érte. Így elrejthetem végleg azt a bűnös tényt, hogy beleszerettem egy nálam huszonkettő évvel idősebb férfibe, aki ráadásul az apám. Mindegy lesz. Talán keserű szájízt érzek, ha erre gondolok, de legalább kicsit megnyugszik a lelkiismeretem. 

 A fürdőszobából egyből az ágyamba vetem magam. Nincs most kedvem elköszönni apától. Lehet, lesz még rá lehetőségem, csak akkor az már végleges lesz. Holnap minden kiderül. 

 Egész este szinte semmit nem alszom. Végigforgolódom az éjszakát, és képtelen vagyok tisztán látni bármit is. Kérdésektől menekülve csak újabb kérdésekbe ütközöm. Nem hagy nyugodni semminek a gondolata sem. Minden olyan lehetetlen és tehetetlen. Végül úgy döntök, körülbelül fél öt fele, hogy elkezdek bepakolni holnapra, és ha már ott tartok, fel is veszem az aznapi ruhámat. Ebből már úgysem lesz alvás. Halkan, ügyelve, hogy senkit ne keltsek fel, odaosonok a bőröndömhöz, és nekikezdek. Az első, ami feltűnik, az az egy doboz óvszer. Végül mégsem vettem hasznát, de tulajdonképpen hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Sosem tudnám megbocsátani magamnak. Gyorsan átvedlek, és mindent szépen összehajtva berakok a bőröndömbe. Ez a rendezettség nem igazán vall rám, de jelenleg úgysem nagyon tudom mivel lekötni magam. Ebben a nyomorult kis házban még térerő is alig van, nemhogy wifi... 

 Egész' gyors és precíz vagyok, elvégre csupán negyed órába telt, mire mindent összerendeztem. Igaz, a fényekkel kissé megküzdöttem, de szerencsére a telefonom zseblámpája nagyban a segítségemre volt. A maradék időt úgy döntök, TV nézéssel ütöm el. Így kimegyek a szobából, és rávetem magam a kanapéra. Nem csoda, hogy apa a fél hétvégét itt töltötte, elég kényelmes kis hely. Bekapcsolom a TV-t, de rájövök, hogy feleslegesen. Egyszerűen egy műsor sem tudna lekötni most. Szimplán üres tekintettel bámulok magam elé, és kapcsolgatom a csatornákat. Vagy dögunalom megy benne, vagy negyed órát kell arra várni, hogy elkezdődjön az adás. Hihetetlen, hogy éjszaka senki sem nézi ezt a készüléket. És mikor végre én rávetemedek, akkor egyszerűen nincs adás. Hihhetetlen. Felháboríító. Ahogy így magamban töprengek, azon kapom magam, hogy elég hangosan gondolkodom, ugyanis magamban beszélek. Azért ennyire antiszociális nem lehetek...

 Végül nem sok időt szenvedtem a TV előtt, ugyanis az estéből maradt utolsó másfél órát sikerült alvással töltenem. Az ébreszt fel, hogy Adam mögöttem áll, és egyszerűen bámul. Amíg én igen érdekes pozícióban fetrengek a kanapén, a bekapcsolt TV előtt, nyáladzva. Remek. Ennél csábosabb nem is lehetnék, kérem.

 - Forgolódtam vagy horkoltam vagy..? - kérdezi vigyorogva.

 - Ja, nem. Szimplán nem tudtam aludni - motyogom, majd megdörzsölöm a szemem. Sikerül egy fél kiló álommorzsát (magyarul csipát) kidörgölnöm belőle. 

 - Értem. De legalább te indulásra készen állsz. Azért meg tudsz várni minket? - néz rám szarkasztikus mosollyal az arcán.

 - Nem, majd jogsi nélkül elhajtok nélkületek. Muhaha! - nevetek fel. Egész' hiperaktív vagyok ahhoz képest, hogy tulajdonképpen molyfingnyit sem aludtam. Tudom, hogy ez nem fog kitartani délutánig.

 - Gonosz vagy. Ez tetszik - kacsint Ad, és besétál a szobába, feltehetően összepakolni. 

 Hirtelen beugrik, hogy nem is mosakodtam ma, így belépek a fürdőbe ezt bepótolni. Meglepetésemre bent találom apát is. Csupán egy törölköző takarja. Éppen borotválkozik. Illetve megigazítja az arcszőrzetét, hogy a megszokott formában viríthasson előttünk. Egész' zavarba jövök a látványtól. Olyannyira, hogy csak befújom a hónom alját, illetve fogat mosok. A mosakodás maga valahogy egyszerűen elfelejtődik. Nem tudom apa felsőtestéről levenni a szemem, így magamban azon imádkozom, hogy bár mindig takarná valami előttem. 

 - Láttam, összepakoltál - szólal meg hirtelen, ezzel kicsit kizökkentve a bámészkodásomból. - Hogyhogy ilyen korán keltél?

 - Valójában nem is aludtam - vallom be szórakozottan vakargatva a tarkómat.

 - Hogyhogy? - néz rám döbbenten.

 - Biztos a meleg vagy hideg front. Fene tudja, mire lehet ezt fogni - legyintek.

 - Értem.

 Itt meghal a beszélgetés köztünk, ezért inkább elhagyom a fürdőt, és kivonszolom a bőröndöm a házból. Adam is nemsokára ugyanígy cselekszik.

 - Jó lenne még egyet pancsolni, nem gondolod? - kérdezi a víz felé meredve. 

 - Hát igen. De majd legközelebb. Persze, csak ha nagypapád is benne van - mosolygok rá.

 - Szerintem simán. Amúgy is én vagyok a kedvenc unokája - vigyorog büszkén, én meg felnevetek.

 - Ch, pont te? - kérdezem, mire beleöklözik a vállamba.

 - Mivelhogy én vagyok az egyetlen, ja - vonja meg a vállát, én pedig elröhögöm magam.

 - Ezt a kivételezést...

 - Szörnyű - ingatja a fejét tettetett elkeseredettséggel. 

 Nemsokára apa is megjelenik a bőröndjével, így beülhetünk a kocsiba. 

 Az út hazafelé rövidebbnek tűnik, mint odafelé. Apa pedig meg sem kérdőjelezi, hogy Ad beugrik hozzánk, egyszerűen haza se viszi, szimplán nálunk dobja le. 

 Amikor megáll az autó a kertünkbe, görcsbe rándul a gyomrom. Most jön a levél. Te jó ég. Hevesen zakatoló szívvel veszem ki a bőröndöm a csomagtartóból, és egyből a szobám felé veszem az irányt, amint lerakom, megvárom, amíg a többiek is behurcolkodnak, és apa felé fordulok. Nagyot nyelek, és felteszem a kérdést:

 - Elkérhetem a levelet?

 - Már most? - csodálkozik. Arcát izgalom és bánat érzete díszíti.

 Nem szólok, csak egy bólintással válaszolok. Ő nem sokat kutat az iratok közt. Hamar kiemel egy normális méretű borítékot, melyre gyönyörű kézírással rá van vésve apa neve. Herold Matt. 

 ,,Tényleg. Engem valójában Angel Mattnek hívnak." - tűnődök el hirtelen, és remegő kézzel elveszem Mike-tól a borítékot. Szaggatott lélegzettel Adam felé fordulok, és egy biccentéssel jelzem, hogy készen állok. Bevonulunk a szobámba, és becsukjuk az ajtót. Szinte ráesem az ágyamra, olyan nehezen állok a lábamon. Egy darabig bámulom a papírt, majd sebesen Ad kezébe nyomom.

 - Oké, nyisd ki te! - kiáltok.

 - Dehogy nyitom - néz rám Adam furcsán.

 - De, kérlek! Én nem tudok szépen borítékot bontani. Én fogom felolvasni, de legalább nyisd ki te, kérlek!

 Adam sóhajt, és teljesíti a kérésem. Óvatosan felnyitja a leragasztott részt, és kiemel belőle egy gondosan összehajtott, A4-es lapot. Átnyújtja nekem, én pedig alig bírom széthajtani, úgy remegek. Végül sikerül, és hangosan felolvasom a tartalmát...